Shah Timor

Shah Timor Kabulban, 1967-ben született.

A pastu nemzetségbeli édesapja, Azizzudin Wakili Popalzai Durani nemcsak Afganisztánban, hanem a perzsa és az arab világban is elismert, neves író, költő, kalligráfus volt, huszonkét kötete jelent meg.

Az 1979-es orosz invázió természetesen Shah Timor családját is súlyosan érintette, az állandó harcok, az alapvető életfeltételek hiánya miatt rengeteget szenvedtek, éppúgy, mint a többi kabuli.

A háborús pokolból egy ENSZ békemisszió révén sikerült Shah Timornak 1984-ben elhagyni Afganisztánt, a misszió magyar tagja járt közbe, hogy Magyarországra kerülhessen.

A szülők 2000-ben a tálibok állandó támadásai elől Indiába távoztak, majd a helyzet normalizálódása után ismét visszatértek Afganisztánba. Édesapja 2008-ban Kabulban elhunyt, Timor megnyugvással meséli, hogy tisztelői a hírnevének megfelelő végtisztességgel búcsúztatták.

Timor egyik bátya, Obaidollah Kabulban maradt, ahol légiforgalmi irányító, másik bátya Németországban él. Szüleit 2001-ben látta viszont Indiában, akkor Delhiben két filmet is forgatott.

Magyarországra történt érkezése után, Timorra saját bevallása szerint is nehéz hónapok vártak, a szombathelyi nyelvi táborban, nemcsak az ismeretlen nyelv, hanem a családja nélküli környezet is megviselte. Ezt követően Salgótarjánba került, ahol érettségije után a Magyar Postánál dolgozott.

Az igazi hobbija a filmkészítés és közvetve a kultúra, művészetek, emberi kapcsolatok, így fonódik össze a keleti ember életszemlélete és az édesapától örökölt humán örökség, gének és képességek.

Már gyerekkorában a film volt a hobbija, megfogadta, hogy egyszer a kamera túloldaláról fogja bemutatni azt, amit ő láttatni szeretne. Ez éppen Magyarországon sikerült és mindezt saját erőből, kitartásból, de autodidakta módon. 2001-ben kamerát vesz, elkészíti első filmjét, amelyet egyre több követ.

Jövőbeni életéhez és filmes munkájához időközben ideális társat talál, 2001-ben házasságot köt a Pásztói Múzeum művészettörténészével, Gabriellával. A filmek egy részét Gabriella közreműködésével készítette, sőt Shah Gabriella, a Gaál István örökségét gondozó egyesület létrehozásának kezdeményezője és elnöke is.

Számos riport-, rövid,- és dokumentumfilmet készített, amelyeket nemcsak a helyi, megyei TV-ék, hanem az MTV 1, a Duna TV és a Pax TV is bemutattak, sőt filmszínházakban is játszottak.

Filmet készített több között Fürjesi Csaba képzőművészről, Pásztó műemlékeiről, Nógrád természeti kincseiről, történelmi emlékekről, ősi hagyományokról, ifj Szabó István szobrászról, forgatott Delhi hétköznapjairól és az ottani magyar Kulturális Intézetről, szakértője volt a Róbert László által készített kétrészes Afganisztán dokumentumfilmnek.

Azonban filmjei közül a Gaál Istvánról készített volt a legnagyobb visszhangot kiváltó munka. Gaál István Magyarországon a nagyközönség előtt kevéssé vagy inkább nevezzük úgy, nem a képességei arányában elismert magyar filmrendező, akit a külföld annál nagyobb becsben tartott. Ő volt az, aki Timort tanácsaival segítette, barátjává fogadta.

Timor, röviddel Gaál halála előtt készítette az Egy képíró a Varázsvölgyből c. filmet, amelyben Gaál önmagáról, szeretett Nógrádjáról, Pásztóról, filmes pályafutásáról és sok másról vall a kamera előtt. (Gaál régi filmjeihez, így a francia új hullám előfutáraként számon tartott Sodrásban címűhöz nehéz hozzájutni, de főiskolai vizsgafilmje, az egyszerűségében is zseniális Pályamunkások c. alkotása a youtube-on megtekinthető.)

2005-ben feleségével megalakítja Ariana nevű saját filmkészítő stúdióját, sőt fotózik. filmezik is, családi eseményéken, rendezvényeken. Ezzel próbál további anyagi függetlenséget elérni és filmes terveit kiterjeszteni. 2009-ben elhagyja a Postát és teljes időben szerkesztéssel, filmkészítéssel, fiatal filmesek segítésével foglalkozik.

Shah Timornak mind családi, mind filmes élete remélhetőleg még további számos örömet, lehetőséget rejt magában.

A történelem viharai miatt Afganisztánból Magyarországra került Shah Timor új hazát talált magának, de a megállapodottsághoz és az eddigi sikereihez vezető utat alapvetően neki kellett kialakítania, végigjárnia.

Úgy tartja, a boldogság: apró örömök, emberi kapcsolatok, mosoly, érdeklődés a másik iránt, kíváncsiság és tudás, kevésbé az (ön)érdek által mozgatott anyagi világ.

Egy afgán sohasem adja fel, ezt a nemzeti szlogent nemcsak a háborúzók tapasztalják már évtizedek óta, de ez jellemző Shah Timorra is.

Az ő példáját közelebb hozva, talán kicsit tükröt tarthatunk sok magyarnak, akik reményvesztettnek látják, vagy éppen cselekvésmentesen élik saját életüket, sorsukat.

Él Nógrádban egy messziről jött ember, aki nemhogy a megyét nem akarja többé elhagyni, de új otthonát, Salgótarjánt és környékét is gyönyörűnek látja.

Shah Timor Afganisztánból érkezett, másképpen látja a világot, mint sokan mások. Amikor felkértem erre a beszélgetésre, úgy éreztem, sokakat rá tud ébreszteni, mi a dolgunk a világban. Lehet-e újrakezdésed példa sok más embernek?

Tudom, hogy meglepőnek tűnik, de Salgótarján számomra a legszebb város Nógrád megyében, ahogy a megye is az ország többi megyéi közül.

De a szépségét az emberek adják, ők teszik például várossá a várost, nem a magas épületek, üzletek, kereskedelmi bankok.

Az emberek itt szegények, de nyitottak. Mondják, ha külföldi jön Magyarországra, heteken belül lesz legalább két magyar barátja. Nagyon büszke vagyok, ez nekem is sikerült, nekem is lettek rövid időn belül magyar barátaim.

Ahogy az évek telnek, egyre jobban érzem magam Magyarországon. Azt, hogy igazi otthonnak érzem Magyarországot, azt a magyar embereknek köszönhetem. Fiatalon érkeztem Magyarországra, ha jó irányba mentem, azt a magyar embereknek is köszönhetem, mert így neveltek, így alakítottak tizennégy éves koromtól, de természetesen mindenkinek csak azt kívánhatom, soha ne kerüljenek ilyen helyzetbe, ne kelljen újrakezdeniük...

Magyarországra egy jószolgálati missziós szervezet révén a háború sújtotta Afganisztánból érkeztél. Mi volt ez: hihetetlen véletlen, vagy netalán szülői előrelátás és kapcsolatrendszer sikere, inkább a messzi biztos, mint a közeli bizonytalan?

Iszonyú kegyetlen volt az élet Afganisztánban. A háború kezdetén nem is fogtam fel a veszélyeket, játszottunk az utcán a tankok, gránátok közelségében, repülőgépek zúgtak felettünk. Már szinte az sem érintett meg, amikor idősebb emberek haltak meg közelemben, akkor éreztem igazi fájdalmat, amikor korombeliek, barátaim lettek az áldozatok. Ráléptek az aknára, ártatlanul meghaltak.

Kabulban három különböző iskolába jártam, hol az egyik égett le és áttették a csoportot, aztán a másikat is leégették, mentünk a harmadikba, persze az is leégett.

Azt, hogy az országban rengeteg analfabéta él, a mai Afganisztán a folyamatos háborús helyzetnek, a hiányzó iskoláknak is köszönheti.

(Timor a kép jobb oldalán, mellette bátyja)

Működött Afganisztánban egy szolidaritási iroda, amiben Magyarország is részt vállalt, céljuk az volt, hogy fiatalokat, gyerekeket hozzanak el Magyarországra tanulni.

Ennek a szolidaritási irodának a magyar munkatársa érkezett az iskolánkba. Természetesen nem tudtam, mit akar, az első reakcióm az volt, máig emlékszem, azt mondtam, vigyék innen fegyvereiket, hagyjanak minket. Azt, hogy elkerülhettem a háború sújtotta országból, így a véletlennek köszönhetem, de a szüleim is elfogadták ezt. Apám azt mondta Magyarisztan, ez Isten országa, hiszen az Isztan nyelvünkön ezt jelenti - a Hungary szót nem is használjuk, nem is ismerjük -, így ott biztos jobb életed lesz, ezért belenyugodott a távozásomba.

Új kontinens, teljesen új élet, ráadásul a családi védelem nélkül.

Mennyire voltak fájdalmasak számodra az első hónapok, évek, reménykedtél-e, hogy valaha megszokható lesz ez a szép új világ?

Amikor megérkeztünk Magyarországra, az első hét még felhőtlennek tűnt, de amikor Szombathelyre kerültünk, a nyelvtanfolyamra, megmondom őszintén fiú létemre minden este a fal felé fordultam és sírtam. Mindig édesanyám után sírtam.

Azt mondtam magamnak, hogy miért vétettem ezt a hibát, miért jöttem ide, inkább haltam volna meg, még az is jobb lett volna, legalább a szüleim, a családom közelében lehettem volna.

Később azután, ha jól, vagy rosszul éreztem magam, az anyai simogatás azért hiányzott. Senki nem volt, aki dicsérjen. Egy gyermeknek pontosan ez hiányzik.

Azok az afgán fiatalok, akik nem kaptak otthon megfelelő szülői nevelést, szeretetet, még nagyobb nehézségekkel küszködtek mint én, de mindegyikünknek gondot okozott a magyar nyelv, arra egységesen panaszkodtunk: igen nehéz a magyar nyelv.

Amikor Salgótarjánba kerültem, itt sem volt könnyű számomra az élet.

15 éves srácként magamnak kellett mosogatni, vasalni, ruhákat varrni, javítani, mindent. Azt se tudtam, hogy a fakanálnak melyik végét fogjam, mert korábban ugye nem én főztem. Azt se tudtam, mit hogyan kell csinálni, mihez hogyan kell neki kezdeni.

Egy teljesen új világba csöppentem, de rövidesen rájöttem, ha a társadalomnak én is meg akarok felelni, ha egy tiszta inget akarok felvenni, ha helyt akarok állni, mint a többi osztálytársam, azt nekem kell és csak nekem lehet megoldanom.

De volt még egy fontos szempont, mi egy muzulmán országból érkeztünk, a keresztény vallás felé nekem kellett a kapcsolódást megkeresni, megtalálni.

Az emberek Magyarországon évtizedekig éltek a kommunizmusban, szinte teljesen elveszítették vallási hitüket, rendszerüket. Sajnos, ma Magyarországon nagyon kevés a vallásos ember. Pedig a vallás kovácsolja egybe a nemzetet. Spirituális szempontból így igen nehéz volt itt az életem, bár a muzulmán vallás és a keresztény vallás számomra az alap dolgokban szinte ugyanaz. A Bibliát én ugyanúgy elfogadom, mint a Koránt. Számomra semmi különbség nincs a kettő között.

Hol laktál, milyen módon fedezted költségeid?

Az első 8-9 hónapban kollégiumban laktam, ahol számos más külföldi is volt.

Amikor Salgótarjánba kerültünk társaimmal, IBUSZ lakásban laktunk. Akkor voltam 15 éves, itt kezdtem és fejeztem be a gimnáziumot. A költségekre a nemzetközi szervezet minden hónapban küldött pénzt, ösztöndíjas voltam, persze nem dúskáltam a javakban.

Mennyire követitek figyelemmel egymást, hogy mi lett az Afganisztánból ideérkezettek a sorsa?

Mi annak idején négyen jöttünk, azt követően évente 4-5 fiatal érkezett. Az az igazság, egy ideig valóban tartottuk a kapcsolatot, de azután szerte-szét kerültünk az országban.

Egy orvos barátommal azért nem tudok kapcsolatot teremteni, hiába Afganisztánban született, mert ő orvosira járt, én meg a filmezés felé fordultam, ha ketten leülünk, úgy igazából nem tudunk miről beszélgetni. Neki is megvan a meghatározott baráti köre, magyar orvosok, doktorok, akik a szakmáról beszélnek, nekem is ugyanúgy megvan az a köröm, akikkel művészetről, filmről és ehhez kapcsolódó témákról tudok beszélni.

Nem túl sok alkalom van, amikor a még háborúmentes Afganisztánról hallhatunk, az emberekről, akik egy ország mögött vannak. Mesélj családodról, származásodról, a felmenőkről.

Én egy gyönyörű, álomszép országban éltem. Gyerekfejjel különösen annak láttam.

Édesapámnak nagyon sok tisztelője volt, nemcsak Afganisztánban, Ázsiában, hanem európai országokban is, nagyon sokan jöttek hozzá.

Édesapám pastu származású, mi a Durani családból származunk, Afganisztánt a Durani család alapította. Tudós ember volt, nem is mertem sokáig mondani, hogy kinek a fia vagyok.

Amikor a feleségemmel Indiába utaztunk és személyesen találkozott édesapámmal, szememre vetette, miért nem mondtad, mennyire ismert és mennyire tisztelik őt. Azt válaszolhattam, messziről jött ember bármit mondhat, és talán el sem hitted volna.

Gyönyörű életünk volt. Apámnak saját könyvtára volt, minden nap jöttek hozzá újságírók, történészek, tudósok, a perzsa írásnak, arab írásnak ő volt a szakértője, 22 könyve jelent meg. A perzsa világban teljességgel elismerték, Iránban számos könyvét kiadták, sőt újranyomták, de így volt ez más arab országokban is.

Szaúd-Arábiában, és más arab országban is felajánlották, kap egy házat, csak menjen oda, de ő nem akart, Afganisztánban akart maradni.

Az orosz invázió előtt nagyszüleinkkel, szüleinkkel felvilágosult, úgy mondanám modern családban éltünk. Bácsikáink Németországban, Európában tanultak, onnan jártak haza, modern autók, modern élet, - az akkori szinthez képest.

Nagymamámnak téli és nyári kastélya is volt, az egyik helyről a másik helyre történő eljutás kis utazás is volt.

Az orosz invázió előtti Kabulban rengeteg egyetem, iskola volt és az állam is sok pénzt fordított az oktatásra, jelentősen nőtt az értelmiség létszáma.

Afganisztánban 22 nemzetség él, ha valami baj volt, akkor nem azt mondták, hogy pastu, vagy hazara, hanem azt mondták, muzulmán testvér. A nehéz időszakban összefogtak és ez így ment. Az osztályunkban is voltak különböző nemzetségekből származók, de eszünkbe sem jutott, hogy ez a gyerek ez a fajta, vagy az a fajta. Együtt nőttünk, ahogy a vallást gyakoroltuk és mindenkivel együtt tudtunk élni.

A családodat hogy viselte meg a hirtelen jött változás, nemcsak az anyagi jólétnek, a szellemi lehetőségeknek, de szinte az életfeltételeknek is vége lett.

Én még hallottam nagyapám történeteit, hogyan harcoltak az angolok ellen, amikor kivívták az ország függetlenségét 1919-ben.

Ahogy őket az angolok, úgy később bennünket az oroszok is megaláztak. Ezt pedig az afgán nép nem szereti.

Amikor még Kabulban éltem, egy este el kellett tűrnünk, hogy házunkba betörnek az oroszok. Mi a földön aludtunk, eleve a bombázások miatt akkor már csak így lehetett, a csizmájukkal úgy sétáltak át rajtunk, ahogy akartak. Semmi tiszteletet sem hagytak, elmondhatatlanul megalázóan éreztük magunkat.

Amikor az oroszok bejöttek Afganisztánba, mindenfélét hazudoztak. Azt mondták, építeni jöttek, de egy iskolát nem építettek, de annál többet romboltak. Repülőtereket viszont építettek, de onnan saját harci gépeikkel az afgánokat bombázták és öldösték.

Az iskola, az oktatás minden rendszerét tönkretettek, bennünket nemcsak megaláztak, de megmondták, mi vagyunk a rosszak. A saját hazánkban mi vagyunk a kegyetlenek, de ők gyilkoltak bennünket.

Büszke voltam, amikor egy afgán azt mondta, egyszer a történelemben meg fogják nekünk köszönni, ha az oroszokat kiverjük innen, akkor nemcsak itt, hanem máshol is végük lesz, más országok is megszabadulnak tőlük és minket, afgánokat meg fognak dicsérni. Fájdalmas volt, hogy csak részben történt így.

Az oroszok elmentek, bejöttek Kabulba a tálibok, akiket az amerikaiak képeztek ki és fegyvereztek fel, egy évig hagyták őket, hogy randalírozzanak Kabulban, Afganisztánban, afgán embereket kínozva.

Azután ők kiszorultak, és jöttek az új katonák, mi így hívjuk őket.

Semmiben nem különböznek az oroszoktól. Egy hajszállal sem. Ugyanaz a kegyetlenség, ugyanaz a bombázás, ártatlanok megölése.

A megalázás a hétköznapokban is zajlik, igen fájdalmas, ha egy afgán fiú nősülni szeretne a saját országában, pl. egy német katonától kell engedélyt kérnie, tarthat-e esküvőt. Milyen szégyen a saját hazáján belül! Majd a fiatal katona, ha jó kedve van, azt mondja igen, de ha nincs, azt mondja nem.

Nem engedjük a hazánkat. A múltunkat semmiféleképpen nem. Minket nem lehet becsapni. Azt mondják, hogy az afgán emberek nagyon buták. Lehet, csak az afgán embereknek van szemük. Láttuk, hogy Magyarországon mi történt. Az ottani emberek is látják, hogy a vallásunkat tönkre akarják tenni, a múltunkat, országunkat el akarják venni, a földünket el akarják bitorolni, mindez az olaj és nagyhatalmi érdekek miatt. Nem hagyjuk magunkat. És ez a nem hagyjuk magunkat elég nagy változás ma a világban. Egy muzulmán embert, egy igaz szívű muzulmán embert nem lehet megvásárolni, ahogy egy becsületes magyar embert sem lehet megvásárolni.

Végül is, most a fegyveres ellenállás igazából a talibánok kezében van, nem?

Nem. A talibánok, ez olyan csodamondás szerű.

A talibánokat az amerikaiak találták ki, mint egyfajta közös elnevezést, hogy legyen egy ellenség. Az ellenállást az afgán emberek alkotják, akik szeretik a hazájukat.

A talibánok nem muzulmán alapon állnak, több mint 60%-uk nem is Afganisztánból származik, kínaitól, pakisztánitól kezdve még számos náció alkotja őket.

Nekik az orosz kivonulás után az volt az érdekük, hogy menjen el mindenki, így szüleimet is rákényszerítették, hogy menjenek el Indiába. Egyszerűen a saját hazájukból, pedig édesapám azt mondta, ha meghal, akkor is marad. De végül a család miatt engedett.

Később visszatértek, tavalyelőtt Afganisztánban halt meg és nem egy idegen országban, amitől ő félt. Iszonyúan félt attól, nehogy egy idegen országban haljon meg.

Ma Afganisztán bebizonyítja, hogy az amerikaiak, a szövetségesek a legmodernebb technikájukkal sem tudnak boldogulni.

Sajnos a híradások nem a valóságról, nem az igazságról szólnak, így az átlagnéző nem tudja, nem tudhatja mi is zajlik ott. Amit mi látunk, annak a 90%-a hazugság.

Amerika nemhogy megszeretteti, hanem megutáltatja magát. Utána már hová kér majd bocsánatot. A bocsánat nekünk nem elég.

Egy afgán családban, ha a harcokban valaki meghal, nem a halottat szokták sajnálni, hanem családtagjait, akik megmaradtak, hiszen ebbe szinte belebetegednek. Afganisztánban rengetek családot vagy az oroszok, vagy az amerikaiak az őrületbe kergettek.

Amerika most berendelt plusz katonákat, de ezt nem lehet évekig csinálni.

Afganisztánba bemenni lehet, de megfogni, legyűrni lehetetlen, talibánoktól függetlenül is.

Három évtizede zajlik szülőhazád elleni, hol nyílt katonai, hol "béketeremtő" intervenció, de valójában az afgán népről, történelméről, kultúrájáról vajmi keveset tudhatunk.

Pedig éppen édesapád, a sikeres író sokat tud volt otthonodról. Mennyire ismered munkásságát, miről szólnak könyvei?

Nem fordult meg a fejedben hogy valamelyik művét éppen itt, Magyarországon közkinccsé tedd?

Édesapám Afganisztán történelmével foglalkozott, ezenkívül verseket írt és kalligráfus volt. Őt nevezték ki a hét írás mesterének, a perzsa és az arab írásnak a szépségét tudományos úton mutatta be. Amit a mai világ valóban csodált.

2001. szeptember 11-e után megváltozott minden, Amerikában is, Európában is.

Egy muzulmánnak, afgánnak a munkája ma Európában nem bemutatható.

Másrészt olyan propaganda van a muzulmánok ellen, hogy a vizes lepedőt könnyen bárkire rá lehet húzni. Én nem akarok senkit ilyen helyzetbe hozni.

Talán majd olyan időszakban, amikor tényleg megváltozik a helyzet, a világpolitika...

Két gyökeresen eltérő társadalmi, kulturális, gazdasági berendezkedésű ország a szülő-, ill. fogadott hazád. Mi az a mostanáig egyáltalán nem, vagy alig tolerálható különbség a két ország szokásai, hagyományai között, amit nem tudtál megszokni?

Legelőször is, amit nekem keletről jött embernek nem lehet megszokni, hogy kevés vallásos ember van Magyarországon. Ezt nem lehet, nem tudom megszokni.

De van más is, a káromkodás, ami úton-útfélen megy.

De azt sem, hogy némely ember a saját országára úgy tekint, mintha az maga a pokol lenne. Nagyon sok magyar barátom, mondhatnám testvérem van, aki azt mondja, hogy itt minden rossz. Ilyenkor nagy fájdalom van a szívemben.

Sokan mondják, nehéz az élet, nem tudnak dolgozni, nem tudnak érvényesülni. De ahhoz, hogy valamit lépjünk, ott van a lehetőség a kezünk közelében. Csak akarat kell, de ha nem akarja valaki, akkor még esélye sincs.

Azután vannak itt kifejezések, amelyek mást jelentenek nekem, de amelyek használatát még a magyar nyelvben sem tudom megszokni. Az egyik a kisebbség, pedig valamilyen formában mindenki kisebbség és ezek egésze alkot egy országot, amelyet a vallás fog össze, vagy kellene, hogy összefogjon.

A másik a fajgyűlölet, a magyar nyelvben a fajt valóban használják, csak az állatoknál.

Ezeket mi afgánok másképp látjuk és az ilyen jellegű megkülönböztetések egyszerűen Afganisztánban nem léteznek.

De Afganisztánból közelítsünk Nógrád felé.

Salgótarjánban megkapaszkodtál, a postához kerültél. Miért éppen oda, volt ebben saját stratégia?

Igen, azt mondhatom volt stratégia, olyan helyre akartam kerülni, ahol minél több magyar emberrel tudok találkozni, megismerkedni, ez nyelvgyakorlásnak is ideális volt.

Egy idő után úgy éreztem, hogy engem még az Isten is ide vezetett, ha mentem a címekre, megismertek, már vártak, ez pedig sokat jelentett egy fiatal számára, megkérdezik őt, érdeklődnek iránta. A csomagkézbesítés viszonylag rövid ideig tartott, mert azután a postán más munkakörbe vezényeltek. De azért arra jó volt, hogy a magyar nyelvet gyakoroljam, sok embert, sok magyar családot megismerjek.

Bárhova megyek, nekem Salgótarján hiányzik. Pár nap után már azt mondom, vissza Salgótarjánhoz, vissza Nógrádhoz.

Jelenleg is a postánál dolgozol?

2009. augusztusában elhagytam a postát, mert sok kedves barátom, szerkesztők, egyre gyakrabban kértek meg, hogy segítsek nekik a filmes munkákban és bizony, ha én éjszaka dolgozni megyek, akkor a filmek nem nagyon készülnek, sőt amit én magam készítek, azok is késnek.

Gaál István is mondogatta, ne égesd két végéről a gyertyát, az megbosszulja magát.

Shah Gabriella a Pásztói Múzeumban átveszi ifj Szabó István Csohány Kálmánról készített alkotását. (fotó: www.pasztoimuzeum.hu)

Életed újabb pozitív fordulata a házasságod, Gabriella, a Pásztói Múzeum munkatársa igazi társad minden tekintetben. Mint egy valódi szellemi műhely, ahol egymást erősítitek.

2001-ben házasodtunk össze.

Feleségemmel közösen készítjük a filmeket. Feleségemre családon belül azt szoktam mondani, tiszta édesapám. Egy filmben, egy művészeti, vagy dokumentum filmben, ő is benne van.

Gyerekkorod óta vonzódsz a filmkészítéshez, álmaid Magyarországon beteljesültek, több filmet is készítettel már, ráadásul ezek többségükben Nógrádhoz kapcsolódnak.

Tervezel e filmes tanulmányokat, megengedhet-e ilyet a családi költségvetés?

Valamikor Sára Sándornak Szolnokon volt egy fotókiállítása, már az is olyan érdekes volt, - Istenem, Sára Sándor velem szemben. Úgy voltam, mint egy futballszurkoló, aki szembe találkozik bálványával.

Akkor azt mondja neki Gaál István:

- Bemutatom Shah Timort, nem végzett semmilyen filmes iskolát, de jó szeme és kiváló komponáló készsége van, jól csinálja.

Azt válaszolja neki Sára Sándor: - Nem baj, legalább nem rontották el.

Talán ez lehet a mentségem, az elmaradó filmes tanulmányokra.

Filmkészítéseimre az a jellemző, hogy az operatőri munkát, vágást, szerkesztést, majdnem mindent egymagam végzek, de természetesen alkalmanként másoktól is kérünk segítséget.

A filmkészítés mely területein érzed magad erősnek?

A vágást, szerkesztést is nagyon szeretem, éppúgy, mint az operatőri munkát. Belehalnék, ha nem tehetném.

Számomra nincs reggel, este, alvás, ha itt az anyag, ha jön a munka, akkor folyamatosan csinálom. Nem kötöm meg, hány órát dolgozom egy filmen. Gaál Istvánról készített portréfilmen két évig dolgoztam. Nagyon nehéz volt, de akkor sem hagytam magam. Mondták rólam, látszik, az afgán vér bennem van, nem adom fel, nem tudom abbahagyni. Az nem lehet, hogy gyorsan elunom, megunom. De még az sem, hogy, ha most nincs rá pénz, akkor nem csinálom. Ilyen nincs, ez nálam a filmkészítésben nem történhet meg. Ráadásul, ha valamibe beleszerelmesedem, egy pillanatig sem jut eszembe, hogy ebből majd mennyi pénz jön, mennyit fogok majd zsebre tenni. Egy pillanatig sem jut az eszembe.

Ismeretséged és filmes kapcsolatod az egyik legjobb, sajnos már 2007-ben elhunyt magyar filmrendezővel, Gaál Istvánnal meseszerűnek mondható. Indiai utad alatt hallottál róla először, megismerkedtetek, apa-fiú kapcsolat lett belőle, Te készítetted életrajzi filmjét. Biztos vagyok benne, Gaál az őszinte keleti embert legalább úgy tisztelte benned, mint a tehetséges filmest. Mesélj róla, szerinted mi az, amivel kivívtad ragaszkodását, elismerését?

Gaál István olyan volt nekem, mint egyfajta adrenalin.

Tudott vigaszt adni. Földön ember nem tudott úgy vigasztalni és vigaszt adni akkortájt, mint ő nekem, hiszen tele voltam problémával.

Hiszen a filmipar tele van problémával, tele van irigységgel, tele van beképzelt emberekkel...

És akkor egy olyan emberrel találkozol, aki tanít. Aki minden percben melletted van. Minden percben kérdezi, hogy vagy. Neki nem egy, hanem rengeteg tanítványa volt, olasz, magyar, francia, a világ minden tájáról jöttek hozzá.

Azért, hogy Gaál Istvánhoz eljussak sokat kellett tanulnom, ahhoz hogy egy filmemet megnézzen, és azt mondja, ebben itt van a hiba, ebben nincs hiba, ez így tökéletes.

Az, hogy szinte minden nap találkozhattunk, nekem olyan volt, mintha mesében történt volna.

Ő egy igazi magyar gondolkodó, egy tiszta magyar ember volt, aki ráadásul képes volt megszerettetni veled a világot. A vallásod, a földed, a mindennapjaidat. Sajnálhatjuk, hogy nincs már köztünk.

Gaál István emlékest - Timor mellett Ragályi Elemér filmrendező)

A halála utáni időszak iszonyú fájdalmas volt. Komolyan mondom, fizikai fájdalom is volt. Hogy nincs már az az ember. De szerencsére olyan barátai voltak, akik halála után is összetartanak.

Ahogy engem szeretett, úgy szerette a feleségem is.

Gaál Istvánnak számos barátja volt Magyarországon, de főleg külföldön volt nagyon sok tisztelője. Nos, ők támogattak, bíztattak, továbbra is készítsem a filmeket, mert jó ez az irány.

Gaál István lánya szinte testvéreként tekint rám. Erre nagyon büszke vagyok, érzelmileg többet ér millióknál is. Egy példa ragaszkodására, hogy Gaál István kis kézi kameráját lánya nekem ajándékozta, ebben természetesen nem az eszköz értékét nézem, maga a szándék nekem egyszerűen jó érzés, boldogság.

Hidd el nekem, ahhoz hogy én itt mindent megszeressek, mindent értékelni tudjak, ahhoz kellett egy Afganisztán, ahhoz kellettek a szülők, de ahhoz kellett egy Gaál István is.

Filmjeiddel megismerkedve, azokat nem clipszerű videotechnikával készíted, amihez a ma embere, mint a szem rágógumijaként hozzászokott, hanem a Gaál István-i, számomra jobban szerethető formát választottad. Lehet ebben változás vagy ez már a filmes ars-poeticád?

A játékfilm alapvetően nem vonz, de egyszer talán megpróbálkoznék vele, ha lenne elég pénz, meg elég szakember körülöttem. De meg kell mondanom, számtalan szakember kikerült nyugatra, akik az egyetemen a filmkészítés elemeit tanították, Németország, Svájc elszippantotta előlünk.

A filmkészítésben meg maradtak a mostani gyerekek. Belátható, ha a tartalom üres, ha üres fejjel csinálják, hiába adod kézbe a technikát, ha olyasmit csinálnak, ami nem jó, abból nem lesz igazi film. A filmszakmában is csak kereten belül lehet csinálni valamit, ez, amit tudott például Gaál István is, kereten belül dolgozni, ez a keret nála a tisztelet volt. Egy filmben mindig is kell - teljesen mindegy, kiről, miről is készítünk egy filmet - a tisztelet. A tiszteletadás a filmben számomra a legfontosabb dolog.

A divatok jönnek-mennek, így van ez a filmszakmában is, de a tisztaság és a tartalom marad. A tartalom szép legyen.

Gaál István izig-vérig Nógrádhoz ragaszkodó, kötődő ember volt, aki a tájhoz éppúgy vonzódott, mint a dolgos, becsületes nógrádi emberekhez. Azt hiszem ebben is jól megérthettétek egymást. De hogyan látod Te ma a megyét, a nógrádi embert, hiszen két évtizede naponta látod változásait és változatlanságait.

A nógrádi emberekkel, amikor ide érkeztem, természetesen nem tudtam úgy szót érteni, mint most. Azóta, ahogy látod, változott a helyzet, és azt kell mondanom, nagyon megszerettem Nógrádot.

De ami a szívem mélyén fáj, az az, egyre több ember hagyja el a megyét, kényszerből vagy önként, szinte egyre megy.

A régi tarjáni osztálytársaimat sem látom, mindenki elmegy innen. Kicsit olyan, mint amikor Afganisztánban elkezdődött a háború, mindenki menjen, ha életben akar maradni. Pedig itt nincs is háború. Amit a mai gazdaság, a mai politika megtesz velünk, az nem tisztességes. A fiatalokat innen elvinni, elküldeni másfelé, nem szép dolog. Hidd el nekem, nem értem ezt az egész rendszert. Kinek az érdekében áll, hogy Nógrád megye egyszerűen kiürüljön és kiüresedjen?

Igaz, elmennek a többi megyéből is, de talán innen a legtöbben és ezzel naponta szembesülünk.

Úgy látom, és ezzel sokan vannak így, Nógrád egyszerűen kiüresedik és tartok attól, pár év múlva ez még rosszabb lehet.

Ahogy korábban nyilatkoztad, álmod, hogy egyszer találkozhass valamennyi családtagoddal, egy békés Afganisztánban. Kívánom, hogy ez minél előbb teljesüljön.

De azt is mondtad, nem kívánsz örökre visszatérni szülőhazádba. Ez valóban olyan könnyű döntés volt, mint ezt egy rövid tőmondatban kijelenteni? Valóban ez a végleges haza?

Igen, valóban ez, és ez is marad. Naponta mondok imát, köszönöm Istenem, hogy ide kerülhettem, de azért is, ha megihatok egy pohár friss vizet, és ezt a köszönömöt nem anyanyelvemen, hanem magyar nyelven mondom. Ennyire magyarnak érzem magam, pedig senki rám nem kényszerítette, hogy így mondjam, talán nem is tudom, hogyan történt. Mintha az embernek bőrébe lenne tetoválva. Nem megyek innen sehová. Itt érzem jól magam. Egyszer már megtanultam, hogy egy elhagyott ország milyen fájdalmat hagy bennem. Ezt a kis ékszert megtaláltam és már nem veszi el tőlem senki.

2010. március

Kérdezett és szerkesztette: Nagy László