Shah Timor
Shah Timor Kabulban, 1967-ben született.
A pastu nemzetségbeli édesapja, Azizzudin
Wakili Popalzai Durani nemcsak Afganisztánban, hanem a perzsa és az arab
világban is elismert, neves író, költő, kalligráfus volt, huszonkét kötete
jelent meg.
Az 1979-es orosz invázió természetesen Shah
Timor családját is súlyosan érintette, az állandó harcok, az alapvető
életfeltételek hiánya miatt rengeteget szenvedtek, éppúgy, mint a többi kabuli.
A háborús pokolból egy ENSZ békemisszió
révén sikerült Shah Timornak 1984-ben elhagyni Afganisztánt, a misszió magyar
tagja járt közbe, hogy Magyarországra kerülhessen.
A szülők 2000-ben a tálibok állandó
támadásai elől Indiába távoztak, majd a helyzet normalizálódása után ismét visszatértek
Afganisztánba. Édesapja 2008-ban Kabulban elhunyt,
Timor megnyugvással meséli, hogy
tisztelői a hírnevének megfelelő végtisztességgel búcsúztatták.
Timor egyik bátya, Obaidollah Kabulban
maradt, ahol légiforgalmi irányító, másik bátya Németországban él. Szüleit
2001-ben látta viszont Indiában, akkor Delhiben két filmet is forgatott.
Magyarországra történt érkezése után, Timorra
saját bevallása szerint is nehéz hónapok vártak, a szombathelyi nyelvi
táborban, nemcsak az ismeretlen nyelv, hanem a családja nélküli környezet is
megviselte. Ezt követően Salgótarjánba került, ahol érettségije után a Magyar
Postánál dolgozott.
Az igazi hobbija a filmkészítés és közvetve
a kultúra, művészetek, emberi kapcsolatok, így fonódik össze a keleti ember
életszemlélete és az édesapától örökölt humán örökség, gének és képességek.
Már gyerekkorában a film volt a hobbija,
megfogadta, hogy egyszer a kamera túloldaláról fogja bemutatni azt, amit ő
láttatni szeretne. Ez éppen Magyarországon sikerült és mindezt saját erőből,
kitartásból, de autodidakta módon. 2001-ben kamerát vesz, elkészíti első filmjét,
amelyet egyre több követ.
Jövőbeni életéhez és filmes munkájához
időközben ideális társat talál, 2001-ben házasságot köt a Pásztói Múzeum művészettörténészével,
Gabriellával. A filmek egy részét Gabriella közreműködésével készítette, sőt
Shah Gabriella, a Gaál István örökségét gondozó egyesület létrehozásának
kezdeményezője és elnöke is.
Számos riport-, rövid,- és dokumentumfilmet
készített, amelyeket nemcsak a helyi, megyei TV-ék, hanem az MTV 1, a Duna TV
és a Pax TV is bemutattak, sőt filmszínházakban is játszottak.
Filmet készített több között Fürjesi Csaba képzőművészről, Pásztó műemlékeiről, Nógrád természeti
kincseiről, történelmi emlékekről, ősi hagyományokról, ifj Szabó István szobrászról, forgatott Delhi hétköznapjairól és az ottani magyar Kulturális Intézetről, szakértője volt a Róbert László által
készített kétrészes Afganisztán dokumentumfilmnek.
Azonban filmjei közül a Gaál
Istvánról készített volt a legnagyobb visszhangot kiváltó munka. Gaál
István Magyarországon a nagyközönség előtt kevéssé vagy inkább nevezzük úgy,
nem a képességei arányában elismert magyar filmrendező, akit a külföld annál
nagyobb becsben tartott. Ő volt az, aki Timort tanácsaival segítette, barátjává
fogadta.
Timor, röviddel Gaál halála előtt készítette
az Egy képíró a Varázsvölgyből c.
filmet, amelyben Gaál önmagáról, szeretett Nógrádjáról, Pásztóról, filmes
pályafutásáról és sok másról vall a kamera előtt. (Gaál régi filmjeihez, így a
francia új hullám előfutáraként számon tartott Sodrásban címűhöz nehéz
hozzájutni, de főiskolai vizsgafilmje, az egyszerűségében is zseniális Pályamunkások
c. alkotása a youtube-on
megtekinthető.)
2005-ben feleségével megalakítja Ariana
nevű saját filmkészítő stúdióját, sőt fotózik. filmezik
is, családi eseményéken, rendezvényeken.
Ezzel próbál további anyagi függetlenséget elérni és filmes terveit
kiterjeszteni. 2009-ben elhagyja a Postát és teljes időben szerkesztéssel,
filmkészítéssel, fiatal filmesek segítésével foglalkozik.
Shah Timornak mind családi, mind filmes
élete remélhetőleg még további számos örömet, lehetőséget rejt magában.
A történelem viharai miatt Afganisztánból
Magyarországra került Shah Timor új hazát talált magának, de a
megállapodottsághoz és az eddigi sikereihez vezető utat alapvetően neki kellett
kialakítania, végigjárnia.
Úgy tartja, a boldogság: apró örömök, emberi
kapcsolatok, mosoly, érdeklődés a másik iránt, kíváncsiság és tudás, kevésbé az
(ön)érdek által mozgatott anyagi világ.
Egy afgán sohasem adja fel, ezt a nemzeti
szlogent nemcsak a háborúzók tapasztalják már évtizedek óta, de ez jellemző
Shah Timorra is.
Az ő példáját közelebb hozva, talán kicsit
tükröt tarthatunk sok magyarnak, akik reményvesztettnek látják, vagy éppen
cselekvésmentesen élik saját életüket, sorsukat.
Él Nógrádban egy messziről jött ember, aki nemhogy a megyét nem akarja
többé elhagyni, de új otthonát, Salgótarjánt és környékét is gyönyörűnek látja.
Shah Timor Afganisztánból érkezett, másképpen látja a világot, mint
sokan mások. Amikor felkértem erre a beszélgetésre, úgy éreztem, sokakat rá tud
ébreszteni, mi a dolgunk a világban. Lehet-e újrakezdésed példa sok más
embernek?
Tudom, hogy meglepőnek tűnik, de
Salgótarján számomra a legszebb város Nógrád megyében, ahogy a megye is az
ország többi megyéi közül.
De a szépségét az emberek adják,
ők teszik például várossá a várost, nem a magas épületek, üzletek, kereskedelmi
bankok.
Az emberek itt szegények, de
nyitottak. Mondják, ha külföldi jön Magyarországra, heteken belül lesz legalább
két magyar barátja. Nagyon büszke vagyok, ez nekem is sikerült, nekem is lettek
rövid időn belül magyar barátaim.
Ahogy az évek telnek, egyre
jobban érzem magam Magyarországon. Azt, hogy igazi otthonnak érzem
Magyarországot, azt a magyar embereknek köszönhetem. Fiatalon érkeztem
Magyarországra, ha jó irányba mentem, azt a magyar embereknek is köszönhetem,
mert így neveltek, így alakítottak tizennégy éves koromtól, de természetesen
mindenkinek csak azt kívánhatom, soha ne kerüljenek ilyen helyzetbe, ne kelljen
újrakezdeniük...
Magyarországra egy jószolgálati missziós szervezet révén a háború
sújtotta Afganisztánból érkeztél. Mi volt ez: hihetetlen
véletlen, vagy netalán szülői előrelátás és kapcsolatrendszer sikere, inkább a
messzi biztos, mint a közeli bizonytalan?
Iszonyú kegyetlen volt az élet
Afganisztánban. A háború kezdetén nem is fogtam fel a veszélyeket, játszottunk
az utcán a tankok, gránátok közelségében, repülőgépek zúgtak felettünk. Már
szinte az sem érintett meg, amikor idősebb emberek haltak meg közelemben, akkor
éreztem igazi fájdalmat, amikor korombeliek, barátaim lettek az áldozatok.
Ráléptek az aknára, ártatlanul meghaltak.
Kabulban három különböző iskolába
jártam, hol az egyik égett le és áttették a csoportot, aztán a másikat is
leégették, mentünk a harmadikba, persze az is leégett.
Azt, hogy az országban rengeteg
analfabéta él, a
(Timor a kép jobb oldalán, mellette bátyja)
Működött
Afganisztánban egy szolidaritási iroda, amiben Magyarország is részt vállalt,
céljuk az volt, hogy fiatalokat, gyerekeket hozzanak el Magyarországra tanulni.
Ennek a szolidaritási irodának a magyar
munkatársa érkezett az iskolánkba. Természetesen nem tudtam, mit akar, az első
reakcióm az volt, máig emlékszem, azt mondtam, vigyék innen fegyvereiket,
hagyjanak minket. Azt, hogy elkerülhettem a háború
sújtotta országból, így a véletlennek köszönhetem, de a szüleim is elfogadták
ezt. Apám azt mondta Magyarisztan, ez
Isten országa, hiszen az Isztan nyelvünkön ezt jelenti - a Hungary szót nem is
használjuk, nem is ismerjük -, így ott biztos jobb életed lesz, ezért
belenyugodott a távozásomba.
Új kontinens, teljesen új élet, ráadásul a családi védelem nélkül.
Mennyire voltak fájdalmasak számodra az első hónapok, évek,
reménykedtél-e, hogy valaha megszokható lesz ez a szép új világ?
Amikor megérkeztünk
Magyarországra, az első hét még felhőtlennek tűnt, de amikor Szombathelyre
kerültünk, a nyelvtanfolyamra, megmondom őszintén fiú létemre minden este a fal
felé fordultam és sírtam. Mindig édesanyám után sírtam.
Azt mondtam magamnak, hogy miért
vétettem ezt a hibát, miért jöttem ide, inkább haltam volna meg, még az is jobb
lett volna, legalább a szüleim, a családom közelében lehettem volna.
Később azután, ha jól, vagy
rosszul éreztem magam, az anyai simogatás azért hiányzott. Senki nem volt, aki
dicsérjen. Egy gyermeknek pontosan ez hiányzik.
Azok az afgán fiatalok, akik nem
kaptak otthon megfelelő szülői nevelést, szeretetet, még nagyobb nehézségekkel küszködtek mint én, de mindegyikünknek gondot okozott a
magyar nyelv, arra egységesen panaszkodtunk: igen nehéz a magyar nyelv.
Amikor Salgótarjánba kerültem,
itt sem volt könnyű számomra az élet.
15 éves srácként magamnak kellett
mosogatni, vasalni, ruhákat varrni, javítani, mindent. Azt se tudtam, hogy a
fakanálnak melyik végét fogjam, mert korábban ugye nem én főztem. Azt se
tudtam, mit hogyan kell csinálni, mihez hogyan kell
neki kezdeni.
Egy teljesen új világba
csöppentem, de rövidesen rájöttem, ha a társadalomnak én is meg akarok felelni,
ha egy tiszta inget akarok felvenni, ha helyt akarok állni, mint a többi
osztálytársam, azt nekem kell és csak nekem lehet
megoldanom.
De volt még egy fontos szempont,
mi egy muzulmán országból érkeztünk, a keresztény vallás felé nekem kellett a
kapcsolódást megkeresni, megtalálni.
Az emberek Magyarországon
évtizedekig éltek a kommunizmusban, szinte teljesen elveszítették vallási
hitüket, rendszerüket. Sajnos, ma Magyarországon nagyon kevés a vallásos ember.
Pedig a vallás kovácsolja egybe a nemzetet. Spirituális szempontból így igen
nehéz volt itt az életem, bár a muzulmán vallás és a keresztény vallás számomra
az alap dolgokban szinte ugyanaz. A Bibliát én ugyanúgy elfogadom, mint a Koránt.
Számomra semmi különbség nincs a kettő között.
Hol laktál, milyen módon fedezted költségeid?
Az első 8-9 hónapban
kollégiumban laktam, ahol számos más külföldi is volt.
Amikor Salgótarjánba kerültünk
társaimmal, IBUSZ lakásban laktunk. Akkor voltam 15 éves, itt kezdtem és
fejeztem be a gimnáziumot. A költségekre a nemzetközi szervezet minden hónapban
küldött pénzt, ösztöndíjas voltam, persze nem dúskáltam a javakban.
Mennyire követitek figyelemmel egymást, hogy mi lett az Afganisztánból
ideérkezettek a sorsa?
Mi annak idején négyen jöttünk, azt
követően évente 4-5 fiatal érkezett. Az az igazság, egy ideig valóban tartottuk
a kapcsolatot, de azután szerte-szét kerültünk az
országban.
Egy orvos barátommal azért nem
tudok kapcsolatot teremteni, hiába Afganisztánban született, mert ő orvosira
járt, én meg a filmezés felé fordultam, ha ketten leülünk, úgy igazából nem
tudunk miről beszélgetni. Neki is megvan a meghatározott baráti köre, magyar
orvosok, doktorok, akik a szakmáról beszélnek, nekem is ugyanúgy megvan az a
köröm, akikkel művészetről, filmről és ehhez kapcsolódó témákról tudok
beszélni.
Nem túl sok alkalom van, amikor a még háborúmentes Afganisztánról
hallhatunk, az emberekről, akik egy ország mögött vannak. Mesélj családodról,
származásodról, a felmenőkről.
Én egy gyönyörű, álomszép országban
éltem. Gyerekfejjel különösen annak láttam.
Édesapámnak nagyon sok tisztelője
volt, nemcsak Afganisztánban, Ázsiában, hanem európai országokban is, nagyon
sokan jöttek hozzá.
Édesapám pastu származású, mi a Durani
családból származunk, Afganisztánt a Durani család alapította. Tudós ember volt,
nem is mertem sokáig mondani, hogy kinek a fia vagyok.
Amikor a feleségemmel Indiába utaztunk
és személyesen találkozott édesapámmal, szememre vetette, miért nem mondtad,
mennyire ismert és mennyire tisztelik őt. Azt válaszolhattam, messziről jött
ember bármit mondhat, és talán el sem hitted volna.
Gyönyörű életünk volt. Apámnak
saját könyvtára volt, minden nap jöttek hozzá újságírók, történészek, tudósok, a
perzsa írásnak, arab írásnak ő volt a szakértője, 22 könyve jelent meg. A
perzsa világban teljességgel elismerték, Iránban számos könyvét kiadták, sőt
újranyomták, de így volt ez más arab országokban is.
Szaúd-Arábiában, és más arab országban
is felajánlották, kap egy házat, csak menjen oda, de ő nem akart,
Afganisztánban akart maradni.
Az orosz invázió előtt nagyszüleinkkel,
szüleinkkel felvilágosult, úgy mondanám modern családban éltünk. Bácsikáink
Németországban, Európában tanultak, onnan jártak haza, modern autók, modern
élet, - az akkori szinthez képest.
Nagymamámnak téli és nyári
kastélya is volt, az egyik helyről a másik helyre történő eljutás kis utazás is
volt.
Az orosz invázió előtti Kabulban
rengeteg egyetem, iskola volt és az állam is sok pénzt fordított az oktatásra, jelentősen
nőtt az értelmiség létszáma.
Afganisztánban 22 nemzetség él, ha
valami baj volt, akkor nem azt mondták, hogy pastu, vagy hazara, hanem azt
mondták, muzulmán testvér. A nehéz időszakban összefogtak és ez így ment. Az
osztályunkban is voltak különböző nemzetségekből származók, de eszünkbe sem
jutott, hogy ez a gyerek ez a fajta, vagy az a fajta. Együtt nőttünk, ahogy a vallást
gyakoroltuk és mindenkivel együtt tudtunk élni.
A családodat hogy viselte meg a hirtelen jött változás, nemcsak az
anyagi jólétnek, a szellemi lehetőségeknek, de szinte az életfeltételeknek is
vége lett.
Én még hallottam nagyapám
történeteit, hogyan harcoltak az angolok ellen, amikor kivívták az ország
függetlenségét 1919-ben.
Ahogy őket az angolok, úgy később
bennünket az oroszok is megaláztak. Ezt pedig az afgán
nép nem szereti.
Amikor még Kabulban éltem, egy
este el kellett tűrnünk, hogy házunkba betörnek az oroszok. Mi a földön
aludtunk, eleve a bombázások miatt akkor már csak így lehetett, a csizmájukkal
úgy sétáltak át rajtunk, ahogy akartak. Semmi tiszteletet sem hagytak, elmondhatatlanul
megalázóan éreztük magunkat.
Amikor az oroszok bejöttek
Afganisztánba, mindenfélét hazudoztak. Azt mondták, építeni jöttek, de egy
iskolát nem építettek, de annál többet romboltak. Repülőtereket viszont építettek,
de onnan saját harci gépeikkel az afgánokat bombázták és öldösték.
Az iskola, az oktatás minden
rendszerét tönkretettek, bennünket nemcsak megaláztak, de megmondták, mi
vagyunk a rosszak. A saját hazánkban mi vagyunk a kegyetlenek, de ők gyilkoltak
bennünket.
Büszke voltam, amikor egy afgán azt
mondta, egyszer a történelemben meg fogják nekünk köszönni, ha az oroszokat
kiverjük innen, akkor nemcsak itt, hanem máshol is végük lesz, más országok is
megszabadulnak tőlük és minket, afgánokat meg fognak dicsérni. Fájdalmas volt, hogy
csak részben történt így.
Az oroszok elmentek, bejöttek
Kabulba a tálibok, akiket az amerikaiak képeztek ki és fegyvereztek fel, egy
évig hagyták őket, hogy randalírozzanak Kabulban, Afganisztánban, afgán
embereket kínozva.
Azután ők kiszorultak, és jöttek
az új katonák, mi így hívjuk őket.
Semmiben nem különböznek az
oroszoktól. Egy hajszállal sem. Ugyanaz a kegyetlenség, ugyanaz a bombázás,
ártatlanok megölése.
A megalázás a hétköznapokban is
zajlik, igen fájdalmas, ha egy afgán fiú nősülni szeretne a saját országában, pl.
egy német katonától kell engedélyt kérnie, tarthat-e esküvőt. Milyen szégyen a
saját hazáján belül! Majd a fiatal katona, ha jó kedve van, azt mondja igen, de
ha nincs, azt mondja nem.
Nem engedjük a hazánkat. A
múltunkat semmiféleképpen nem. Minket nem lehet becsapni. Azt mondják, hogy az
afgán emberek nagyon buták. Lehet, csak az afgán embereknek van szemük. Láttuk,
hogy Magyarországon mi történt. Az ottani emberek is látják, hogy a vallásunkat
tönkre akarják tenni, a múltunkat, országunkat el akarják venni, a földünket el
akarják bitorolni, mindez az olaj és nagyhatalmi érdekek miatt. Nem hagyjuk
magunkat. És ez a nem hagyjuk magunkat elég nagy változás ma a világban. Egy muzulmán embert, egy igaz szívű muzulmán
embert nem lehet megvásárolni, ahogy egy becsületes magyar embert sem lehet
megvásárolni.
Végül is, most a fegyveres ellenállás igazából a talibánok kezében van,
nem?
Nem. A talibánok, ez olyan
csodamondás szerű.
A talibánokat az amerikaiak
találták ki, mint egyfajta közös elnevezést, hogy legyen egy ellenség. Az
ellenállást az afgán emberek alkotják, akik szeretik a hazájukat.
A talibánok nem muzulmán alapon
állnak, több mint 60%-uk nem is Afganisztánból származik, kínaitól, pakisztánitól
kezdve még számos náció alkotja őket.
Nekik az orosz kivonulás után az
volt az érdekük, hogy menjen el mindenki, így szüleimet is rákényszerítették,
hogy menjenek el Indiába. Egyszerűen a saját hazájukból, pedig édesapám azt
mondta, ha meghal, akkor is marad. De végül a család miatt engedett.
Később visszatértek, tavalyelőtt Afganisztánban
halt meg és nem egy idegen országban, amitől ő félt. Iszonyúan félt attól, nehogy
egy idegen országban haljon meg.
Ma Afganisztán bebizonyítja, hogy
az amerikaiak, a szövetségesek a legmodernebb technikájukkal sem tudnak
boldogulni.
Sajnos a híradások nem a
valóságról, nem az igazságról szólnak, így az átlagnéző nem tudja, nem tudhatja
mi is zajlik ott. Amit mi látunk, annak a 90%-a hazugság.
Amerika nemhogy megszeretteti,
hanem megutáltatja magát. Utána már hová kér majd bocsánatot. A bocsánat nekünk
nem elég.
Egy afgán családban, ha a
harcokban valaki meghal, nem a halottat szokták sajnálni, hanem családtagjait,
akik megmaradtak, hiszen ebbe szinte belebetegednek. Afganisztánban rengetek
családot vagy az oroszok, vagy az amerikaiak az őrületbe kergettek.
Amerika most berendelt plusz
katonákat, de ezt nem lehet évekig csinálni.
Afganisztánba bemenni lehet, de
megfogni, legyűrni lehetetlen, talibánoktól függetlenül is.
Három évtizede zajlik szülőhazád elleni, hol nyílt katonai, hol "béketeremtő"
intervenció, de valójában az afgán népről, történelméről, kultúrájáról vajmi
keveset tudhatunk.
Pedig éppen édesapád, a sikeres író sokat tud volt otthonodról. Mennyire
ismered munkásságát, miről szólnak könyvei?
Nem fordult meg a fejedben hogy valamelyik művét éppen itt,
Magyarországon közkinccsé tedd?
Édesapám Afganisztán
történelmével foglalkozott, ezenkívül verseket írt és
kalligráfus volt. Őt nevezték ki a hét
írás mesterének, a perzsa és az arab írásnak a szépségét tudományos úton
mutatta be. Amit a mai világ valóban csodált.
2001. szeptember 11-e után
megváltozott minden, Amerikában is, Európában is.
Egy muzulmánnak, afgánnak a
munkája ma Európában nem bemutatható.
Másrészt olyan propaganda van a
muzulmánok ellen, hogy a vizes lepedőt könnyen bárkire rá lehet húzni. Én nem
akarok senkit ilyen helyzetbe hozni.
Talán majd olyan időszakban,
amikor tényleg megváltozik a helyzet, a világpolitika...
Két gyökeresen eltérő társadalmi, kulturális, gazdasági berendezkedésű
ország a szülő-, ill. fogadott hazád. Mi az a mostanáig egyáltalán nem, vagy
alig tolerálható különbség a két ország szokásai, hagyományai között, amit nem
tudtál megszokni?
Legelőször is, amit nekem
keletről jött embernek nem lehet megszokni, hogy kevés vallásos ember van
Magyarországon. Ezt nem lehet, nem tudom megszokni.
De van más is, a káromkodás, ami úton-útfélen megy.
De azt sem, hogy némely ember a
saját országára úgy tekint, mintha az maga a pokol
lenne. Nagyon sok magyar barátom, mondhatnám testvérem
van, aki azt mondja, hogy itt minden rossz. Ilyenkor nagy fájdalom van a
szívemben.
Sokan mondják, nehéz az élet, nem
tudnak dolgozni, nem tudnak érvényesülni. De ahhoz, hogy valamit lépjünk, ott
van a lehetőség a kezünk közelében. Csak akarat kell, de ha nem akarja valaki, akkor
még esélye sincs.
Azután vannak itt kifejezések,
amelyek mást jelentenek nekem, de amelyek használatát még a magyar nyelvben sem
tudom megszokni. Az egyik a kisebbség, pedig valamilyen formában mindenki
kisebbség és ezek egésze alkot egy országot, amelyet a vallás fog össze, vagy
kellene, hogy összefogjon.
A másik a fajgyűlölet, a magyar nyelvben a fajt valóban használják,
csak az állatoknál.
Ezeket mi afgánok másképp látjuk és az ilyen jellegű
megkülönböztetések egyszerűen Afganisztánban nem
léteznek.
De Afganisztánból közelítsünk Nógrád felé.
Salgótarjánban megkapaszkodtál, a postához kerültél. Miért éppen oda,
volt ebben saját stratégia?
Igen, azt mondhatom volt
stratégia, olyan helyre akartam
kerülni, ahol minél több magyar emberrel tudok találkozni, megismerkedni, ez
nyelvgyakorlásnak is ideális volt.
Egy idő után úgy éreztem, hogy
engem még az Isten is ide vezetett, ha mentem a címekre, megismertek, már
vártak, ez pedig sokat jelentett egy fiatal számára,
megkérdezik őt, érdeklődnek iránta. A csomagkézbesítés viszonylag rövid ideig
tartott, mert azután a postán más munkakörbe vezényeltek. De azért arra jó
volt, hogy a magyar nyelvet gyakoroljam, sok embert, sok magyar családot megismerjek.
Bárhova megyek, nekem Salgótarján
hiányzik. Pár nap után már azt mondom, vissza Salgótarjánhoz, vissza Nógrádhoz.
Jelenleg is a postánál dolgozol?
2009. augusztusában elhagytam a
postát, mert sok kedves barátom, szerkesztők, egyre gyakrabban kértek meg, hogy
segítsek nekik a filmes munkákban és bizony, ha én éjszaka dolgozni megyek, akkor
a filmek nem nagyon készülnek, sőt amit én magam készítek, azok is késnek.
Gaál István is mondogatta, ne
égesd két végéről a gyertyát, az megbosszulja magát.
Shah Gabriella a
Pásztói Múzeumban átveszi ifj Szabó István
Csohány Kálmánról készített alkotását. (fotó: www.pasztoimuzeum.hu)
Életed újabb pozitív fordulata a házasságod, Gabriella, a Pásztói
Múzeum munkatársa igazi társad minden tekintetben. Mint egy valódi szellemi műhely,
ahol egymást erősítitek.
2001-ben házasodtunk össze.
Feleségemmel közösen készítjük a filmeket. Feleségemre családon belül azt szoktam mondani, tiszta édesapám. Egy filmben, egy művészeti, vagy dokumentum filmben, ő is benne van.
Gyerekkorod óta vonzódsz a filmkészítéshez, álmaid Magyarországon
beteljesültek, több filmet is készítettel már,
ráadásul ezek többségükben Nógrádhoz kapcsolódnak.
Tervezel e filmes tanulmányokat, megengedhet-e ilyet a családi
költségvetés?
Valamikor Sára Sándornak Szolnokon volt egy fotókiállítása, már az is olyan érdekes volt, - Istenem, Sára Sándor velem szemben. Úgy voltam, mint egy futballszurkoló, aki szembe találkozik bálványával.
Akkor azt mondja neki Gaál István:
- Bemutatom Shah Timort, nem
végzett semmilyen filmes iskolát, de jó szeme és kiváló komponáló készsége van, jól csinálja.
Azt válaszolja neki Sára Sándor: -
Nem baj, legalább nem rontották el.
Talán ez lehet a mentségem, az
elmaradó filmes tanulmányokra.
Filmkészítéseimre az a jellemző,
hogy az operatőri munkát, vágást, szerkesztést, majdnem mindent egymagam végzek,
de természetesen alkalmanként másoktól is kérünk segítséget.
A filmkészítés mely területein érzed magad erősnek?
A vágást, szerkesztést is nagyon
szeretem, éppúgy, mint az operatőri munkát. Belehalnék, ha nem tehetném.
Számomra nincs reggel, este, alvás,
ha itt az anyag, ha jön a munka, akkor folyamatosan csinálom.
Nem kötöm meg, hány órát dolgozom egy filmen. Gaál Istvánról készített portréfilmen
két évig dolgoztam. Nagyon nehéz volt, de akkor sem hagytam magam. Mondták
rólam, látszik, az afgán vér bennem van, nem adom fel, nem tudom abbahagyni. Az
nem lehet, hogy gyorsan elunom, megunom. De még az sem, hogy, ha most nincs rá
pénz, akkor nem csinálom. Ilyen nincs, ez nálam a filmkészítésben nem történhet meg. Ráadásul, ha
valamibe beleszerelmesedem, egy pillanatig sem jut eszembe, hogy ebből majd
mennyi pénz jön, mennyit fogok majd zsebre tenni. Egy pillanatig sem jut az
eszembe.
Ismeretséged és filmes kapcsolatod az egyik
legjobb, sajnos már 2007-ben elhunyt magyar filmrendezővel, Gaál Istvánnal
meseszerűnek mondható. Indiai utad alatt hallottál róla először,
megismerkedtetek, apa-fiú kapcsolat lett belőle, Te készítetted életrajzi
filmjét. Biztos vagyok benne, Gaál az őszinte keleti embert legalább úgy
tisztelte benned, mint a tehetséges filmest. Mesélj róla, szerinted mi az,
amivel kivívtad ragaszkodását, elismerését?
Gaál István olyan volt nekem,
mint egyfajta adrenalin.
Tudott vigaszt adni. Földön ember
nem tudott úgy vigasztalni és vigaszt adni akkortájt, mint ő nekem, hiszen tele
voltam problémával.
Hiszen a filmipar tele van problémával,
tele van irigységgel, tele van beképzelt emberekkel...
És akkor egy olyan emberrel találkozol, aki tanít. Aki minden percben melletted van. Minden percben kérdezi, hogy vagy. Neki nem egy, hanem rengeteg tanítványa volt, olasz, magyar, francia, a világ minden tájáról jöttek hozzá.
Azért, hogy Gaál Istvánhoz eljussak
sokat kellett tanulnom, ahhoz hogy egy filmemet megnézzen, és azt mondja, ebben
itt van a hiba, ebben nincs hiba, ez így tökéletes.
Az, hogy szinte minden nap találkozhattunk,
nekem olyan volt, mintha mesében történt volna.
Ő egy igazi magyar gondolkodó, egy tiszta magyar ember volt, aki ráadásul képes volt megszerettetni veled a világot. A vallásod, a földed, a mindennapjaidat. Sajnálhatjuk, hogy nincs már köztünk.
Gaál István emlékest - Timor mellett Ragályi Elemér filmrendező)
A halála utáni időszak iszonyú fájdalmas volt. Komolyan mondom, fizikai fájdalom is volt. Hogy nincs már az az ember. De szerencsére olyan barátai voltak, akik halála után is összetartanak.
Ahogy engem szeretett, úgy
szerette a feleségem is.
Gaál Istvánnak számos barátja
volt Magyarországon, de főleg külföldön volt nagyon sok tisztelője. Nos, ők támogattak,
bíztattak, továbbra is készítsem a filmeket, mert jó ez az irány.
Gaál István lánya szinte testvéreként
tekint rám. Erre nagyon büszke vagyok, érzelmileg többet ér millióknál is. Egy
példa ragaszkodására, hogy Gaál István kis kézi kameráját lánya nekem
ajándékozta, ebben természetesen nem az eszköz értékét nézem, maga a szándék
nekem egyszerűen jó érzés, boldogság.
Hidd el nekem, ahhoz hogy én itt
mindent megszeressek, mindent értékelni tudjak, ahhoz kellett egy Afganisztán,
ahhoz kellettek a szülők, de ahhoz kellett egy Gaál István is.
Filmjeiddel megismerkedve, azokat nem clipszerű videotechnikával
készíted, amihez a ma embere, mint a szem rágógumijaként hozzászokott, hanem a
Gaál István-i, számomra jobban szerethető formát választottad. Lehet ebben
változás vagy ez már a filmes ars-poeticád?
A játékfilm alapvetően nem vonz,
de egyszer talán megpróbálkoznék vele, ha lenne elég pénz, meg elég szakember
körülöttem. De meg kell mondanom, számtalan szakember kikerült nyugatra, akik
az egyetemen a filmkészítés elemeit tanították, Németország, Svájc
elszippantotta előlünk.
A filmkészítésben meg maradtak a
mostani gyerekek. Belátható, ha a tartalom üres, ha üres fejjel csinálják, hiába adod kézbe a technikát, ha olyasmit
csinálnak, ami nem jó, abból nem lesz igazi film. A filmszakmában is csak kereten
belül lehet csinálni valamit, ez, amit tudott például
Gaál István is, kereten belül dolgozni, ez a keret nála a tisztelet volt. Egy
filmben mindig is kell - teljesen mindegy, kiről, miről is készítünk egy filmet
- a tisztelet. A tiszteletadás a filmben számomra a legfontosabb dolog.
A divatok jönnek-mennek, így van
ez a filmszakmában is, de a tisztaság és a tartalom marad. A tartalom szép
legyen.
Gaál István izig-vérig Nógrádhoz ragaszkodó, kötődő ember volt, aki a
tájhoz éppúgy vonzódott, mint a dolgos, becsületes nógrádi emberekhez. Azt
hiszem ebben is jól megérthettétek egymást. De hogyan
látod Te ma a megyét, a nógrádi embert, hiszen két évtizede naponta látod
változásait és változatlanságait.
A nógrádi emberekkel, amikor ide érkeztem,
természetesen nem tudtam úgy szót érteni, mint most. Azóta, ahogy látod, változott
a helyzet, és azt kell mondanom, nagyon megszerettem Nógrádot.
De ami a szívem mélyén fáj, az
az, egyre több ember hagyja el a megyét, kényszerből vagy önként, szinte egyre
megy.
A régi tarjáni osztálytársaimat sem
látom, mindenki elmegy innen. Kicsit olyan, mint amikor Afganisztánban
elkezdődött a háború, mindenki menjen, ha életben akar maradni. Pedig itt nincs
is háború. Amit a mai gazdaság, a mai politika megtesz velünk, az nem
tisztességes. A fiatalokat innen elvinni, elküldeni másfelé, nem szép dolog. Hidd
el nekem, nem értem ezt az egész rendszert. Kinek az érdekében áll, hogy Nógrád
megye egyszerűen kiürüljön és kiüresedjen?
Igaz, elmennek a többi megyéből
is, de talán innen a legtöbben és ezzel naponta szembesülünk.
Úgy látom, és ezzel sokan vannak
így, Nógrád egyszerűen kiüresedik és tartok attól, pár év múlva ez még rosszabb
lehet.
Ahogy korábban nyilatkoztad, álmod, hogy egyszer találkozhass
valamennyi családtagoddal, egy békés Afganisztánban. Kívánom, hogy ez minél
előbb teljesüljön.
De azt is mondtad, nem kívánsz örökre visszatérni szülőhazádba. Ez
valóban olyan könnyű döntés volt, mint ezt egy rövid tőmondatban kijelenteni?
Valóban ez a végleges haza?
Igen, valóban ez, és ez is marad.
Naponta mondok imát, köszönöm Istenem, hogy ide kerülhettem, de azért is, ha
megihatok egy pohár friss vizet, és ezt a köszönömöt nem anyanyelvemen, hanem
magyar nyelven mondom. Ennyire magyarnak érzem magam, pedig senki rám nem
kényszerítette, hogy így mondjam, talán nem is tudom, hogyan történt. Mintha az
embernek bőrébe lenne tetoválva. Nem megyek innen sehová. Itt érzem jól magam.
Egyszer már megtanultam, hogy egy elhagyott ország milyen fájdalmat hagy
bennem. Ezt a kis ékszert megtaláltam és már nem veszi el tőlem senki.
2010. március
Kérdezett és szerkesztette: Nagy László