Vers-páfrány-szag, tintaillat

Az írás, a művészet e tájtól sohasem volt idegen. Óriások alkottak itt, hogy csak Balassit, Madáchot, Mikszáthot, Komjáthyt említsem. De a derékhad egyik-másik költője is hagyott maradandó, olvasható művet. Talán a levegőben van valami; vers-páfrány-szag, tintaillat.

Meglehet, ez hatott, vagy más, de az biztos, hogy a hetvenes évek derekán újra éledezni kezdett a néha lángoló, néha csak parázsló irodalmi élet. Ketykó Pista vetette fel a könyvtár akkori igazgatójának: jó lenne csokorba gyűjteni az írogató embereket. Drága jó Podlipszky Ervin bácsi azonnal megértette az idők szavát: felkutatta, összeverbuválta a "sereget". Így alakult meg 1979. október 11-én, a régi könyvtár épületében a Komjáthy Jenő Irodalmi Társaság. A névválasztás ma már természetesnek tűnik (ki is lehetne más!?), mégsem volt egyszerű. Válogattunk. Csikász Pistának köszönhetjük a Komjáthy nevet. És ő mutatta be a társaságot a Honismereti Híradóban. Irodalmi műhely című dolgozatában hivatkozott a hagyományokra, az új nemzedék tehetségére. Azt írta: "... mi is jelet kívánunk adni e városról, e vidékről, e tájról, ahol a hagyományok folytatóiként ezt kötelességnek kell éreznünk. Irodalmi híradás akarunk lenni a XX. század végéről, napjainknak, és a jövőnek."

Aztán elkezdődtek a műhelyfoglalkozások. Minden hónap harmadik csütörtökjén, a régi könyvtárban, este hatkor körbeültük a hosszúra rakott asztalokat. Majd' mindenki hozott új szövegeket. Jórészt Csikász olvasta fel a műveket, bariton hangján. Nem is középiskolás fokon! Könnyű volt neki, hiszen előadóművészként is maradandót alkotott. Na, azóta is kevesen adták elő olyan magas hőfokon a verseimet...

Ízekre szedtük egymás munkáit, igazi műhelymunka folyt. Dr. Kerényi Ferenc irodalomtörténész írásban értékelte a beérkezett verseket, novellákat. Máig nem tudom felfogni ésszel, miért vállalta ezt a robotot egy kandidátus. Illetve értem, mert ismertem Ferit. Pályám elején sokat segítettek ezek a kritikák. Gondolom, másoknak is...

A tizenötödik évforduló kapcsán megint csak Csikász Pistát idézem:

"E társaság létrejötte sorsdöntő. Műveink az önfelolvasás légkörében, kegyetlen kritikai kereszttűzben avatódtak fel... Megdöbbentett: irodalmi életet kezdtem-kezdtünk élni. Őszinte önzetlen örömmel töltött el Ketykó István, Ádám Tamás, Karácsondi Imre, Zonda Tamás önálló kötetének a megjelenése. A később kiírt költői versenyek, utazások, író- olvasó-közönségtalálkozók lendületet adtak."

Hömpölygött minden. Leírni is nehéz azt a hangulatot: a szárnyalást, a kéziratok zizegését, a sóhajokat, a jelentőségteljes csendeket, a kurjantásokat, a letaglózó véleményeket. Jókat derültünk a képzavarokon.

Gyenes Pista Gyöngyössolymosról, Szabó Endre a Homoki szőlőjéből, Karmann Jani Galgagutáról hozta a bort. Endre felelt a vöröshagymáért és a zsíros kenyérért. Becsületére legyen mondva: sohasem hibázott e téren.

T. Pataki Laci Salgótarjánból jött, bár közben Gyarmaton is lakott - szerkesztett bizonyos kiváló Gyarmati Naplót a rendszerváltás táján. Editke, a feleség fuvarozta a "Bogárral" a megyeszékhelyről. Laci elnyerte a Komjáthy-babérkoszorút.

Most is hallom Görög és Onagy szócsatáját. Görög mondatait: "Te olyan hülye vagy helyből, mint más nekifutásból". Görög nem sokat írt, de az kétségtelenül ütött.

A következő könyvtárigazgató, Oroszlánné Mészáros Ágnes, és a legújabb, Pálinkás Katalin is felvállalta a társaságot. Nem annyira természetes ez; ennyi irodalmárt, képzőművészt egyben tartani -, atyavilág!

Egyre többen lettünk; felvidéki magyar költők, írók is érkeztek, mint például Hrubík Béla vagy Csáky Károly. Persze itthonról is csapódtak hozzánk ifjú titánok, de kevés kivételtől eltekintve, nem bírták a kemény kritikákat. Megsértődtek, elmaradoztak. Már akik....., mert e kötet is bizonyítja, hogy a legtehetségesebb fiatalok gyökeret eresztettek.

Kiváló festők, grafikusok, szobrászok, fotósok is csatlakoztak hozzánk. Ezért került a névbe az "és Művészeti" kapocs. Így lett teljes a kör. Réti Zoltánnal, Farkas Andrással, Csemniczky Zolival, Pénzes Gézával, Nagy Mártával, Karmann Jánossal, Szederkényi Attilával, Telekékkel.

Felejthetetlenek a nyári alkotótáborok. Kelecsénypusztán ültünk a kastély lépcsőjén, Jobbágy Karcsi bácsi mesélt, egyre csak mesélt életről-halálról, orosz fogságáról. Diósjenőn Serfőző Simon szelíd hangján beszélt a versek születéséről. Bánkon Petrőczi Éva az allúziókról értekezett, Zalán Tibi a szakmáról mondott érdekes dolgokat. Egy Hortobágyi Zoli kép is bejön: Bánk főutcáján ballagva kimagasodik az embergyűrűből. Kezében marmonkanna, benne forrt a savanyú bor a nyári melegben.

Az első antológiánk, a Bőrünkön a betűk 1987-ben jelent meg. Ekkortájt határoztuk el, hogy útjára indítjuk az új Röpke Ívek füzeteket. A címet Komjáthy Jenőtől kértük kölcsön. Negyedéves megjelenést terveztünk, de ebből nem lett semmi. Hosszú szünet után, antológia formájában indult újra a kiadvány. Évtizede minden évben megjelenik.

Nem számoltam össze, de vagy száz könyv biztosan megjelent a társaság szerzőitől. Még akkor sem lebecsülendő ez, ha a mennyiség nem feltétlenül minőséget jelent. Régen még valamennyire igen... Ma már nem annyira. De jórészt vállalhatóak az életművek. Akadtak országos visszhangot kiváltó kötetek, és néhányan irodalmi és képzőművészeti életünk jeles szereplőivé váltak.

Szétszéledtünk az országban, mégis visszajárunk. Igaz, más a közeg, nem kedvez a kor az irodalomnak, a képzőművészetnek. A műhelyfoglalkozások is el-elmaradoznak, egyre ritkábban találkozunk. Ettől persze még: alkotunk tesszük a dolgunk, publikálunk, kiállítunk.

Nagyok a veszteségeink. Elment Podlipszky Ervin, dr. Kerényi Ferenc, Jobbágy Károly, Farkas András, Szederkényi Attila, Kovács Alfonz, Merczel Erzsébet, Görög Imre, Lázár László, Csikász István, és most T. Pataki László.

Te jó ég -, harminc év, kimondani is sok. Pedig csak egy sóhajtásnyi idő, pillanatnak tűnik. Menni kellene tovább, nekivágni az újabb harmincnak. Ki tudja, lesz-e erőnk...? Ilyen beteg világban nem lesz egyszerű.

Ádám Tamás