|
Pozsgai Zsolt laudációja Gratulálunk! A laudáció szövegét az alábbiakban közöljük: TISZTELT - EZÚTTAL SAJNOS CSAK - POZSGAI ZSOLTOT ÜNNEPLŐ KÖZÖNSÉG! Már alig vártam, hogy valakinek - és most nem is akárkinek! - az ürügyén, végre magamról beszélhessek. Mert Pozsgai Zsolt életművének sokrétű darabjai, teljesen önmagukért beszélnek… (Itt azt hiszem, ezt a méltatást be is lehet fejeznem… Köszönöm a türelmet!) x x x Talán annyit még… bár már így is kissé hosszúra nyúlt ez a bevezető… de azt azért talán még meg kellene jegyeznem, hogy a magyar és más nemzetekbeli történelmi alakok mind üzennek nekünk Zsolttal. Az a Kőrösi C s o m ó Sándor … (engem persze közülük kihagyva…) Pázmány Péteren keresztül, Kálvinon, Lutheren, Loyolai Szent Ignácon át mindazok, akik kiragyogtak az Ünnepelt keze nyomán, és könyveiben túlléptek a papír rivaldáján... Hús-vér emberré váltak Zsolt színpadain… és beleláthattunk lelkükbe is, a Pozsgai-filmekben. A külföldi bemutatók, rendezések, zsűrizések, satöbbik… felsorolhatatlan helyszíneit-szereplőit végképp hosszadalmas lenne akárcsak megemlíteni… -Na jó, kiragadva egyet: a 2018-as argentínai filmfesztivál győztes filmjét, a „Megszállottakat…” természetesen a megszállott Pozsgai Zsolt alkotását. Ezért már most a legelején n e m kérek elnézést, ha túl felületesnek és kissé indiszponáltnak tűnik majd föl ez a laudációm… Közrejátszik ebben az is, hogy lassan maradék erőmnek is a végső határán vagyok, és ezért - ha akartam is volna - nem tudtam az Ünnepeltre, hála Istennek! kellőképpen koncentrálni… Ugyanis szinte teljesen lekötötte minden energiámat, az imént már többször, kényszerűségből megemlített Ünnepelt. Mert, kitüntetés ide-oda, miközben ezt a kitüntetést én is teljesen jogosnak ítélem! sőt, már Kossuth-díjat is adtam volna!.. Tehát messze nem az indulatok vezérelnek ezúttal, sőt, ne szépítsük: nem is az alantas bosszúvágy vezetett arra, és ezt távolról sem ünneprontásként jegyzem meg… És ez most - én is érzem - nagyon rosszul jön ki… hogy pont egy ilyen ünnepélyes alkalommal jelentem be… de mégis kénytelen voltam Pozsgai Zsoltot, végül beperelnem, és tőle jogi úton könyörtelenül elégtételt vennem. És így, január másodikától… a „hivatalok packázása” miatt… napjaim javarészét a bírósági irodák és tárgyalótermek megtalálhatatlan-számozású folyosóin töltöm, közben az apróbetűs jogi csűr-csavarok közötti útvesztőkben végleg elveszve… Amúgy kafkaian… (Ezúttal nem a Margitkára gondolva…) Időben tisztáznám, és ezt messze ne viccnek vegye tőlem senki sem: Pozsgai Zsolt ellen nem apakeresetet adtam be… Bár, meg is tehettem volna… Azok után, hogy Zsolt egyik.. (remeklése miatt számomra nehezen elviselhető írásában…) „A tragikomikum szülőapjában”, egyik szülőapjaként Rejtő Jenőt, tőlem szemérmetlenül elorozta… És ráadásul teljesen jogosan… Annak ellenére is, hogy ez a P.Howardról Reich Jenőre vissza-magyarosított, egy idő után már a saját hátából sem tudta kivenni a késeket. Mivelhogy zsidó munkaszolgálatosként, Voronyezs mellett pusztult el… (A nagyon is látható légióban…) Ugyanis egyre hosszabbak lettek a kések… és éjszakáik… Tőr lett a darab is… De nem a bűnös akadt fenn… hanem a költők és bűntelenek… A még csecsszopók, kikben megnőhetett (volna) az értelem. - De végleg elvinne indoklásul akár pár „Há”-betűs elkövetőnek is a felsorolása… Hitler-Himler-Heródesig bezárva… Harmadik Birodalom… (nem irodalom). Harmadik Richárd… (az igen! a történet ellenére…) - Nem ismerem P. Horatióját… És Hamlet mégsem bűnöző az eredetiben… a hat halottja ellenére sem… A hűséges (még egy „há”!) Horatióban tovább él… Ezek a „Hák”!
Harag-Hatalom-Háború-Hirosíma-Holocaust-Halál…
(Előttük egy betűvel: Gulág!) És hogy mit ad a szándékos… Ráadásul véletlenül éppen a Reich-Rejtő-Howard-Jenőhöz terelt… Streit László… vagyis: Édesapám, Vele egy időben… Felfoghatatlan, hogy alig 34 és 37 évesen… 130 ezerre becsülhető… (Bocsánat! itt a becstelen szó is túl enyhén fejezné ki ezt a szörnyűséget!) Szóval, megismétlem: 130 ezerre tehető c s a k a Don-kanyarban a további magyar sorstársaik, a második magyar hadsereg javarészének máig begyógyíthatatlan sebe, vesztesége. (Ha Don-kanyarót írok, az már tényleg Isten kísértése!) (Mert sem a fasizmusnak, sem a bolsevizmusnak messze nem csupán ez az egyetlen gyerekbetegsége…) - Fáj még… mivelhogy a négy éves születésnapomon láthattam utoljára Édesapámat… hogy Zsolt mégis a „Kölyök”-című darabját nem rólam, hanem az eredeti Chaplin-filmben szereplőről mintázta. A Rejtő-műfajról azonban én is le tudnék írni olyat, mint Pozsgai, hogy: bérapaként megszülte a tragédia és a komédia szeretkezéséből született lényt. Le is írtam… ide… igaz, Zsoltról másolva… Osztályidegen-légiós… tollakkal… ékeskedve. (Jaj! Ez már olyan erőltetett… mint a menet…) (Jaj! dehogy olyan! hogyan is írhattam ezt még ide?!!) -De nem bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked… Jézus is… ugye… a Golgotán… Nem is egyszer…!!! Rejtő nagy barátja, Karinthy, nemcsak elképzelte, le is írhatta a Madách-i EMBER, TRAGÉDIÁJÁNAK paródiáját. Rejtőt, utánozhatatlan műveinek további megírása mellett, halálával még attól is megfosztották, hogy tovább utánozhassa, életével, AZ EMBER TRAGIKOMÉDIÁJÁT. -És itt nem azért hozakodnék elő Édesapám után Édesanyámmal, aki - hogy kis fizetéséből is tudjon valamit hazaadni családjának… - tíz éven át gyalog ment a Szondi utcától tizenöt kilométerre levő kőbányai Richter-gyárba… Hanem azért érzem fontosnak, hogy ezt még ideírjam, mert fekete-humorával Zsolt is Pisti „vérzivatarával” emelkedett egy magasságba… Például ezzel a pár mondatával. Idézem: (…) És ahogy Rejtő nem szökik meg a Voronyezs melletti munkaszolgálatos táborból, mert nem érti, tulajdonképpen mi is történik vele?! Egyszerűen nem hiszi el, hogy hogyan kerülhetett oda. Úgy Richter Gedeon sem, a nagyhírű gyógyszerész, feltaláló, a világ egyik legjobb szívű embere sem hitte el, hogy a Dunába fogják lőni… Egészen a lövésig mosolygott rabtartóira, az Andrássy úti házban, és közölte velük, ez tévedés, emberek nem tesznek ilyesmit egymással. Még ahogy vitték hajnalban a Duna felé, akkor is bizakodott, és mosolyogva köszöntötte a korán kelőket… -Csupán tragikomédia volna mindez?!! - bizonytalanul kérdezem. Nem veszem én sem magamnak azt a bátorságot… hogy a műfaját megnevezni is merjem… (Kiknél kellett volna - kellene ehhez mégkorábban felkelnem?!) Így persze utólag csak „Életmenettel” meg szobor-cipőkkel lehet emlékeztetni mindezekre. (És az akkori tragiko-m é d i a mindent el is követett, hogy ne közvetítsen semmit a partról… még élőben…) (Igaz, televízió akkor még nem is volt… szerencsére!) Különben messze nemcsak a faj elmélete: véres gyakorlata is volt ez! És teljes naivitás lenne hinni abban, hogy a fajlagos ellenállás a túlélésben bármit is segíthetett volna…! Ezért történhetett meg, hogy mivel a legfeketébb feketében is csak a humort látta, Rejtő (ahelyett hogy elrejtőzött volna) önként - ha nem is dalolva - ment sokakkal, a sok közül, a halálnak ebbe a táborába. (A sok - természetellenesen - két ká-val…) -Édesanyám a helyzetet valahogy világosabban látta… mint Rejtő és Richter Gedeon, a munkaadója és sorstársa. Annak ellenére, hogy a nyilasoknál maradt mind a nyolc dioptriája… Vaksin is kilépett az általuk terelt sorból… egy szintén üveg-nélküli telefonfülkébe… A többiek csak Auschwitznál álltak meg… végérvényesen… Így sem a rózsaszínű, sem a koromfekete szemüvegét… később sem találhattam… abban a gigantikussá növesztett szemüveg-hegyben… (És nem mentegetésül: még a legnagyobb hittel sem mozdíthattam volna már el, ezt a döbbenetes hegyet…) De most már oldjuk fel mindezeket…! (Talán „békévé oldotta az emlékezés” is… némileg…) Emberi ésszel úgyis felfoghatatlan… és formális logikával megmagyarázhatatlan… végképpen… jelzők sincsenek már egyetlen nyelvben sem ezekre… A század betűformái: a világ tenyerébe kalapált szegek - Pilinszkyvel. És fölzúgtak a hamuszín egek… De bűnbeesésünkkel: a képzeletünk is bűnbe esett… Mégis: próbáljunk evezni végre nyugodtabb vizekre… De annak ellenére, hogy az
Ünnepeltet én is most felhőtlenül, és teljes szívvel ünneplem… mégis,
egyszerűen nem tudom túltenni magam, és azt hiszem, míg élek nem bocsáthatom
meg Neki sem, hogy az Általa, de általam is szentnek tartott karácsonyi
ünnepet majdhogynem megszentségtelenítette. Ugyanis már múlt év december 22-én, hogy valamelyest azért mégis felkészülhessek Belőle, persze az erőltetetten áludvariaskodó kéréseimre… elhalmozott ez a hiper-kreatív, grafománnak is becézhető, gyanúsan sok műfajú, termékeny ember… a megszámlálhatatlan művével… Annyira, hogy a karácsonyfa alatt (fölött és oldalt), valamint az egész lakásban, már mások ajándékai nem is fértek el. A szilveszterért nem kár… Minden évben, már este tíz óra körül koccintunk feleségemmel és nyugovóra térünk… mert utáljuk a kötelező, médiaintézményes, határidőre erőltetett össznépi jópofizást… mivel a humor lényege - ugye - éppen a váratlanság… És hogy továbbra se Pozsgai Zsoltról kelljen beszélnem… nekem például majdnem blaszfémikusan sekrestye-humorom van… Miután meghatódom, szinte katartikusan egy-egy misétől, utána a sekrestyében megköszönöm ezt, szinte könnyek között, a miséző papnak… de azután… reakció-képpen… de csöppet sem váratlanul, a bennem már nagyon mocorgó - nem is olyan kis - ördög, ellenpontozásul, ezt az őszinte lelkesedésemet valami abszolút, nem a sekrestyébe illő poénkodással… szinte teljesen lerombolja és ezzel hitem hitelességét majdhogynem megkérdőjelezi, nemcsak mások, hanem időnként még magam előtt is… Sűrű bocsánat, amiért magamat ilyen tolakodóan ide becsempésztem, mostantól szóljon ez a laudáció kizárólag az általam őszintén csodált-csudálnivaló: Pozsgai Zsoltról. Aki méltatlanul nem ott van hazánkban, a külföldi elismerésekkel ellentétben! ebben a Shakespeare által is leírt fordított kiválasztódású világunkban-értékrendünkben… ahol - szó szerint idézem: - „az Érdem itt koldusnak született, és hitvány Semmiségre pompa vár…” De remélem, előbb-utóbb a jó kivájja a maga medrét… és arányaiban a helyükre kerülnek, mindnyájunk okulására és gyönyörűségére, azok a mesterművek, amikkel igazi karácsonyi-újévi (húsvéti és augusztus huszadiki) ünnepeinkre, Zsolt már megajándékozott és megajándékoz majd bennünket a jövőben! x x x UTÓSZÓKÉNT még… teljesen zárójelben… színpadi félrével… hogy az előbbi, Zsolton csattanó dícshimnusz-töredékek, kellőképpen kicsengjenek… Még idebiggyesztem, hogy feleségem, aki Zsolt zseniális jellemzésével (megintcsak szó szerint leírtam ide ezt a Pozsgai szöveget)… Szóval, feleségem, aki „Alpok-illatú, svájci szanatóriumok, jóságos ápolónőjének, próbált türelmével nézett rám…” Karácsony táján is… - teszem most már én hozzá… kimondta - sajnos ennek a laudációmnak a legfontosabb mondatát -, szomorúan látva, hogy belepusztulok a Zsoltot méltató ünneplésem szövegének megírásába… Megnyugtatott feleségem és ezzel felszabadított… másként, mint 45-ben az oroszok… (az inkább a zsidóságnak… és csak megszabadítás volt… és az is csak nagyon rövid ideig tartott… "Málenkíj robot"… a többit nem sorolom…) Feleségem azt mondta: Nem kell neked most, röpke három hét alatt, a Pozsgai helyett leélni az életét. Hát akkor fogadják el, és tüntessék ki - helyettem - úgy az Ünnepeltet, ahogyan van! Vagyis: ez a méltatásom ne térítsen el Tőle senkit sem. x x x Zsolt, TE DRÁGA EMBER! (csupa nagy betűvel). Remélem-reméljük: úgy gondolod, hogy miközben Te nagyonis megérdemled ezt a kitüntetésedet, azért mi is - ha nem is annyira -, de azért megérdemlünk Téged! Vagyis: egymást. Rövid és hosszú „lélektávon”. „Versközelben”. „A fényben ölelt ismeretlen út elfogadásával”. És még továbbra is Pozsgai Zsolt szavaival: „elkötelezettség, megalkuvás nélkül: ez a mai kor szenvedésfeladata”. „Érdek helyett érték-őrzésben”. „Mert egyfolytában kopog a történelem. - Van itt valaki? - kérdezhetnénk meg. És ki az, közülünk, aki kiszól a kopogásra?! Hogy: jövünk! Itthon vagyunk!” „Irodalmi partizánsággal”… „mindenre elszánt értékmentéssel-értékteremtéssel”. Nagyon nagy nagylelkűséggel! És közben csöppet sem mellékesen: „a részletek, a kicsiségek” - de Pilinszkyvel…! majd Zsolt szemérmes vallomásával. Például olyannal, hogy: „szinte bűnös viszonyban lenni (vagy nem lenni) az ormánsági fehér hurkával”. (Ezt még meg kell majd emészteni… egy magamfajta urbánusnak…) De közös értékrendszerünk mentén! A túl rövid ideig „járkálható” Radnótival és a „sétáló” Tüskés Tiborral: nézzük „a világ apró rebbenéseit” is. Mert ami látszólag elválaszt bennünket, akár össze is köthetne. Teszem azt - mondjuk egy parizer esetében -. „Mert messze nem mindegy”, egyenesen a további létkérdésünk függvénye, hogy „fel vagyunk-e szeletelve, vagy megmaradunk egyben!” Magyarán, ha Pozsgai Zsolt legújabb rendezésében magát József Attilát is színpadra vagy filmre álmodná, összmagyarságunkat is bevonva, akkor a legfőbb rendezői utasítása biztosan úgy szólna, önmagát és mindnyájunkat már egyre türelmetlenebbül buzdítva, hogy: rendezzük végre közös dolgainkat! Sándor György 2019 |