Kő András:

A legszebb órák – interjú Párkányi Raab Péter szobrászművésszel

(megjelent a Magyar Hírlap 2021. február 20-i számában)

Egy nagyalakú, gyönyörű album látott napvilágot. Benne a férfikor csúcsán az évek munkája. Számvetés a tegnapról. Szobrok és emlékművek, ahogy a fényképezőgép látja és láttatja. Visszapillantás a félútról? Feltételes megálló. Elgondolkoztató arcok és tárgyak. Archimédeszi pontok. Meglepő varázslatok. Üzenetek és sugallatok. Ezt látom és olvasom ki Párkányi Raab Péter szobrászművész albumából, amely emlékkockáiból és alkotásaiból állt össze. Átlapozom egyszer az albumot, átlapozom kétszer. Visszalapozok. Becsukom az albumot, de viszem magammal a fényt, a parazsat, amelyet egy sikeres és tehetséges szobrász alkotásai árasztanak.

– Szép neve van… Micsoda a név? – teszi fel a kérdést Kosztolányi Dezső egyik írásában. Szerinte a név a személyek jele és jelképe. Felületes dolog azt hinni, hogy a név csak afféle külsőség. Ha az élet nem külsőség, akkor a név sem az. A személyek neve hat az emberre. Útmutató. Kérdésem: mindig így használta a nevét?

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

Párkányi Raab Péter: Minden nemzeti jegy kiirtását szomorúnak tartom. Szobrászként túl fogom tenni magam azon, ha saját szobraim ledöntését, megcsonkítását fogom látni

– Párkányi Péter névvel születtem, apai nagyapám volt Raab Péter. Azért vettem fel ezt a művésznevet, mert tisztelegni akartam egy nagyon különös és izgalmas, de nem túl vidám élet előtt. Megjárta a francia idegenlégiót, de túlélte. S akik túlélték, azok nagy vagyonnal szereltek le. Nagyapám a harmincas években, a Várban, a Dísz téren nyitott élelmiszerboltot. Állítólag Horthy és személyzete is nála vásárolt. A sorsa később az lett, ami az átlagos magyar emberé, gyakorlatilag mindenét elvesztette. Nagyanyám Nógrád megye egyik legrégibb nemesi családjának, a Berczellyeknek volt a leszármazottja. A família első ismert őse Aba, mely nemzetség a tizenharmadik századik vezethető vissza.

– Ötvennégy évével a férfikor csúcsán jár. Sikeres, foglalkoztatott szobrász. Illyés Gyula írja Kháron ladikján című könyvében: „Férfikor nincs. Illetve nincs figyelem rá. A bölcső és koporsó közti rohanatban az villan el leghamarabb. Igazánból csak eleve elképzelni, s utólag fölidézni lehet. Az állítólag az élet.” Ha visszatekint, hogyan látja saját magát?

– Egyetértek azzal, hogy a férfikor csúcsán járhatok, ami kegyelemteljes kor és idő. A legfontosabb kérdés most az, hogyan tovább. Erre nehéz a felelet. Sokat hallottam az idősebbektől arról, hogy a férfikor után az idő felgyorsul, és vágtázni kezd. Nem tudom, hogy fel lehet-e készülni erre. Azzal, hogy egy saját magam készítette albumban összegeztem eddigi életutamat, alkotásaimat, azt jelenti: lényeges megállóhoz érkeztem. Visszatekintettem arra az útra, amit megtettem. Három évembe telt, amíg az album elkészült. A fotókat én készítettem, elmentem azokra a helyekre, ahol a szobraim állnak, úgyhogy mondhatom így: újra találkoztam önmagammal.

– Milyen volt a találkozás?

– Elgondolkoztató. Azt láttam a környezetünkben, hogy kétféle embertípus létezik: az egyik, aki épít, a másik, aki rombol. Aki rombol, nem hoz létre semmit, belőlünk él, rajtunk élősködik, azokon, akik építenek. A rombolók a kész műveket ízekre szedik, kritizálják, porig alázzák, atomjaira bombázzák. Vannak közöttük médiumok, amelyek eszközparkja kiélezett erre. Bírálni minden ostoba tud, és közülük sokan meg is teszik. De egyetlen mű sem lett jobb attól, hogy dicsérték, sem rosszabb, ha szidták.

– Meddig alkothat egy szobrász? Van-e ideális életkor ebben a művészeti ágban?

– Harmincéves koromban jártam az Egyesült Államokban. Ott mondta egy idősebb szobrász, hogy a harmincéves ember még bébiszobrász. Az még valóban csecsemőkor. Korunk hangsúlyos problémájának érzem, hogy az emberek nehezen dolgozzák fel az idős kort. Nem emlékszem, hogy a nagyanyáim, akik hosszú kort értek meg, ezen keseregtek volna. De visszatérve a kérdésére, Michelangelo nyolcvannyolc éves koráig élt, és bár egész életében betegeskedett, haláláig dolgozott. Nyolcvanhat éves korában energiája még fékezhetetlen volt. Ekkor készítette a legszebb Pietàját. Igazán nagy szobrászok csak azok tudtak lenni, akiknek megadatott, hogy sokáig éljenek. Ez szükségszerű ebben a „műfajban”.

– Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy szobrász lesz?

– Volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy a sors döntötte el, és volt egy pillanat, amikor én döntöttem. Balassagyarmaton születtem, apám foglalkozott faszobrászattal. A városi kiállításon ő is kiállította a dolgait. Látta ezt a helyi szobrász, Szederkényi Attila, és felajánlotta, hogy örömest foglalkozna vele, szívesen tanítaná. Apám akkor volt negyvenvalahány éves. „Én öreg vagyok már – mondta apám –, de hadd vigyem el a fiamat.” Így kaptam lehetőséget.

– A sorstól.

– Igen, ez volt a rajtam kívül álló dolog.

– A kedvező lehetőség ritkán kopogtat kétszer az ajtón. Néha pedig nem kopogtat. Ezért mindig résen kell lennünk, hogy észrevegyük a kedvező alkalmakat.

– Amikor beléptem Szederkényi Attila műtermébe, abban a pillanatban forogni kezdett velem a világ. Vadul vert a szívem. Megszédültem. A szanaszét heverő tárgyak, a különböző eszközök, a látszólagos rendetlenség, az illatok – hogy mondjam – elkábítottak. Rácsodálkoztam arra, ami fogadott.

– Coup de foudre-szerelemnek hívják azt, amikor szerelmes lesz az ember az első látásra. Mintha a villám csapta volna meg…

– Valami hasonlót éreztem. És ettől a pillanattól kezdve, harmadikos gimnazistaként, minden napot Szederkényi Attila műtermében fejeztem be. Annak előtte, általános iskolásként, még azt terveztem, hogy képzőművészeti gimnáziumba fogok járni, mert festőnek készültem. Jól éreztem magam, amikor rajzoltam és festettem. De a szüleim féltésből nem támogatták, hogy Budapesten, a képzőművészetiben folytassam.

Általános iskolai rajztanárom, Csemniczky Zoltán vigasztalt, és azt mondta, hogy az általános gimnázium nagyobb műveltséget ad. A művészek számára nemcsak középiskola, hanem felsőoktatás is létezik, és ha elvégzem a gimnáziumot, jelentkezhetek a Képzőművészeti Főiskolára. A szüleimmel együtt nem beszéltek le a pályáról, hanem terelgettek. Ennek a hátránya az volt, hogy csak a szabad időmben tudtam a művészettel foglalkozni. De amikor a Képzőművészeti Főiskolára kerültem, már örültem annak, hogy így alakult.

– Költők, írók nagy becsben tartják első megjelent versüket, novellájukat, még ha az egy bökvers is, vagy csak egy kísérlet talán. Mi volt az első szobra?

– AZ ENSZ írt ki egy pályázatot az éhezésről és a nélkülözésről. Erre felbuzdulva készítettem egy szobrot. De az akkori alkotói-baráti köröm fricskázta a szobrot, ezért nem küldtem el a kiállításra. Nemrég ez a plasztika előkerült a szülői ház padlásáról. Több mint vállalható. Akár egy friss, új szobrom is lehetne. Örülök, hogy elkészült. Mindegyik szobornak megvan a története, ugyanúgy, ahogy a könyveknek.

– S amit először láthatott a közönség?

– Még gimnazista koromban egy salgótarjáni megyei kiállításon vettem részt. Korábban gordonkáztam. A szobor egy embert és egy óriási hangszert ábrázolt.

– Ma is vállalná?

– Igen, de nem tudom, hol rejtőzik.

– Mit kapott a főiskolától?

– Semmit és mindent. Ez az állapot egyébként jellemző volt az akkori képzésre. Amikor felvettek, a környezetemben lévő művészbarátok azt mondták: „Péter, egyre vigyázz, hogy ne rontsanak el téged!” Mert a főiskola – s ez mára, noha már egyetem is értendő – tökéletes átnevelő tábor. Képesek arra a tanárok a világ bármelyik részén, hogy egy fiatalember agyát olyanra gyúrják, amilyenre akarják. Vagy amilyenek ők maguk. Egy fiatal, tizennyolc-tizenkilenc éves ifjú tökéletesen alkalmas arra, hogy átneveljék. Az ifjú pedig hajlik is rá, sőt igényli a támogatást.

A világ úgy van felépítve, hogy egy fiatalember lehetőségeket szeretne, ahogy korábban szó volt erről, és bizonyítani akar. Az oktatási rendszerben pedig vannak különböző elismerési formák, és ez nálunk a főiskolán is eléggé látványos volt. Lehetőségek, ösztöndíjak és a többi. A kuratóriumok tagjai pedig a tanárok. Ebből az következik, hogy nagyon könnyű a fiatalokat átformálni, mert minden pénzügyi eszköz a pedagógusok rendelkezésére áll.

– Az ön esetében…

– Azt mondtam, hogy nagyon keveset kaptam tőlük, de azt is mondhatom, hogy mindent: a teljes szabadságot! Kiss István és Jovánovics György szakmailag nem foglalkozott velem. Kiss István politikai szerepet vállalt, a rendszer által kedvelt és foglalkoztatott művész volt. Úgy mentem oda, hogy egy véres szájú kommunista lesz a tanárom, de ő nem kínzott minket az ideológiával. A politikát a főiskolán nagyvonalúan félrerakta, és totális szabadságot adott.

Előfordult, hogy azt mondta, csináljunk egy portrét vagy egy félalakosat, de nem volt tematika. Én például elsős koromban csináltam egy Krisztus-torzót. Megmutattam, és tetszett neki. A válasza ez volt: „Péter, bízzon többet a véletlenre.” Ez nagyon jó tanács volt, amit megfogadtam. Elképzelek valamit a fejemben, hajszálpontosan tudom, hogy mi lesz belőle. Kép formájában látom a szobrot, majd elkezdem formálni, alakítani, és valahogy úgy kell ezt csinálni, hogy ne csak a gondolat vezesse az alkotást, hanem az anyag is.

– És Jovánovics?

– Amikor a harmadik után hozzá kerültem, és meglátta a szobraimat, azt mondta: „Maga már kész ember. Én nem tudok magának semmit sem mondani. De ha egy baráti beszélgetésre van kedve, szívesen látom bármikor.” Erre a baráti beszélgetésre azonban soha nem kerítettem sort… Úgy jártam hozzá, hogy soha nem kérdeztem tőle semmit. Viszont köszönettel tartozom neki azért, mert akkor tőle is megkaptam a teljes szabadságot.

– Melocco Miklóshoz fűződő kapcsolata közismert.

– Vele kapcsolatban ugyanolyan érzések lettek úrrá rajtam, mint mikor Szederkényi Attila műtermébe először beléptem. Csakhogy itt az Új Tükör című lapban megjelent Melocco-szobor fényképe, az Ady-oltár volt a varázslat. Ady születésének századik évfordulójára készítette a művész gipszből a többalakos, monumentális kompozíciót.

Feltettem a kérdést, hogy ez egy mostani szobor? Igen – kaptam a választ. Azt láttatta velem az alkotó, hogy volt a szobrászatnak egy aranykora, egy klasszikus kor. Egyiptom, a görögök, és utána vége lett az aranykornak. Ezt a fajta minőséget utána száműzték. Abban az időben én olyan kvalitású szobrot, mint amit Melocco csinált, senkitől nem láttam. Ez a felismerés rögzült bennem, és azt mondtam, ha egy ma élő ember készíthet ilyen minőségű szobrot, akkor én is fogok! Tizenhét éves voltam. Ezután elkezdtem stúdiumokat, portrékat csinálni Attilánál. Egyszer fellapozott egy görög művészetről szóló könyvet, és megkérdezte: „Tudnál ilyen szobrokat készíteni?” „Most még nem, de eljön az idő hamarosan!” Olyan határozottan mondtam, hogy megdöbbent. És nagyon hamar elérkeztem oda. Attila nem korrigált, hanem hozzászólt. Én pedig önjáró lettem.

Fotó: MH/Hegedüs Róbert

– Azt mondta egyszer: „A rajzzal különös kapcsolatban vagyok. A szobor tulajdonképpen egy térbeli rajz, sok-sok rajz (metszet) együttese. Követ tudok faragni napi tizenkét órát, rajzolni maximum hármat. A rajz számomra valami más, nyugalmi, kegyelmi állapot.” Kérdésem: törvényszerű-e, hogy a szobrász tudjon rajzolni?

– Ha jóindulatú vagyok, azt mondom, hogy nem árt. Éppen tegnap nézegettem nagy örömmel a húsvét-szigeteki szobrokat. Azok elkészítéséhez nem kell tudni rajzolni. Ilyen rendkívül egyszerű, jó értelemben vett primitív szobrok megalkotásához nincs szükség rajztudásra. Ugyanakkor a húsvét-szigeteki művész is tudhat rajzolni. De van egyfajta szobrászi minőség, amit szerintem az jelenít meg, ha valaki rajzolt, és sokat rajzolt. Ugyanis a rajznak a szobor szempontjából nem csak azért van jelentősége, hogy terveket, skicceket csináljak; az esetek kilencvenöt százalékában nem készítek rajzokat.

A rajzot önmagáért csinálom, nem a szoborhoz van hozzá szükségem, hanem a szemem edzésére. Akkor tanultam meg látni, miközben rajzoltam. És azon élesedett, edződött a szemem. Látom, hogy aki olyan típusú szobrokat készít, mint én, előtte éveken keresztül rajzolt. Mert a rajz kell a szemhez. Olyan ez, mint a mértékegység, ha a rajzot mértékegységnek veszem. Mint egy halál pontos patikai mérleg. Ezt tudja a rajz.

– Figurális szobrásznak tartja magát, aki sokféle anyaggal dolgozik. Ha jellemeznie kellene ezeket az anyagokat, mit mondana róluk? Milyen a természetük?

– Vannak számomra kedvelt, klasszikus darabok. Ebbe a csoportba tartozik a fa, a bronz és a kő. De nem rangsorolok közöttük. A fa mindig él. Mindig élettel van teli, még kivágott állapotában is. Mindig dolgozik, lélegzik. A szépségét ennek köszönheti. Munka közben olyan érzése van az embernek, mintha egy élő embert faragna meg. Már a fa érintése is ezt sugallja. Egyik kolléganőm a faszobrom láttán csókot nyomott a szájára… A bronz szakmailag csodálatos. Sok mindent lehet csinálni vele: lehet patinázni, színezni, és a többi. Az örökkévalóság megörökítésére tökéletesen alkalmas. Maga a bronzöntés pedig fantasztikus tudomány. Szakma.

A görögök nagyszerűen alkalmazták, s a bronzöntés azóta semmit sem változott. Az egész technológia olyan, hogy minden öntés más és más. Van ennek egy logikája, amit az ember megtanul, és mindig másként alkalmaz. Kétségtelen, hogy kell hozzá egy agy. A gondolkodás. Amikor az első öntéseimet készítettem, és a feleségem látta, miként csinálom, azt mondta, hogy ez nagyon bonyolult dolog. Igen – válaszoltam –, azért szeretem, mert állandóan más. Másként kell kitalálni. Ameddig a főiskolán az első időszakban nem voltak megrendeléseim, úgy gondoltam, abból fogok élni, hogy létrehozok egy bronzöntő műhelyt. Abban az időben a túlélésre készültem. Aztán megváltoztak a körülmények.

– Ismeretes, hogy az istenek arra ítélték Sziszüphoszt, hogy szakadatlanul egy sziklatömböt görgessen felfelé, föl a hegycsúcsra, ahonnan a kő saját súlyánál fogva visszahullt. Némi joggal úgy gondolták, hogy nincs szörnyűbb büntetés, mint a fölösleges és reménytelen munka.

– A művészetben jártas emberek nagy többségének a kőről Michelangelo jut az eszébe, aki azt mondta: „Minden kőben benne van a szobor, csak a felesleget le kell bontani róla.” Kis túlzással kell egy kalapács, néhány véső, és ezekkel ki lehet bontani a szobrot. Nyilván mindenki mást lát meg egy kőben.

– A nemzetközi hírű román szobrász, Constantin Brancusi állította: „Amíg a követ faragod, felfedezed az anyagod szellemét és különleges tulajdonságait. A kezed gondolkodik és követi az anyag gondolatát.”

– Így igaz, de amikor Brancusi ezt mondta, magára és a saját művészetére gondolt. A szobrászatban ugyanis különböző típusok vannak. Én például, mint figurális szobrász először megcsinálom a modellt gipszből, és azt faragom meg. És tudom, hogy mit fogok megfaragni. Gyakorlatilag annak a másolatát készítem el. Brancusi egy olyan fajta szobrásztípus volt, aki megnézett egy kőtömböt, és hagyta, hogy a kőtömb diktáljon neki. És fontos volt, hogy mit látott meg benne. Tehát adva volt egy amorf forma, és abba belelátott a szobrász mondjuk egy madarat, és jó értelemben a lehető legkisebb ellenállással, amit a kő sugallt neki, azt kereste meg benne. Különbözők vagyunk.

Említettem korában a Krisztus-szobromat, amelyet még elsős főiskolás koromban készítettem. Részemről ez a szobor három évvel a rendszerváltás előtt választás és üzenet volt. De számomra egyértelmű volt, hogy soha nem fogok Lenin-szobrot faragni. Persze szerencsém is volt, hogy az élet úgy hozta, hogy ez még kérdés formájában sem merült fel. Szerencsém volt abban is, hogy a felkérések kilencven százalékával azonosulni is tudtam. Például a köztéri szobrok vonatkozásában.

– Hogyan viselkednek egymással szimbiózisban az anyagok?

– Van az anyagoknak egy jellemző fizikai állapota, amit mindenképpen figyelembe kell venni. Technikai és esztétikai kérdés, hogy melyik anyagot mivel és milyen helyzetben rakom össze. Szeretem az anyagok kombinációját. Jó játék. A korai szobrászat is alkalmazta az ötvözést, a kombinálást.

A Málenkij robot című művemnél az öntöttvasat használtam, amit korábban sosem. Az öntöttvas és a bronz együtt modernnek mondható. Egyébként örülök, hogy erre a kombinációra rátaláltam.

– Kapott olyan felkérést, amit visszautasított?

– Előfordult, hogy valamit visszautasítottam, de nem azért, mert nem értettem vele egyet, hanem azért, mert úgy gondoltam, nem tartok még ott, hogy ezt a munkát elvállalhassam.

– Az a jó és szerencsés találkozás, ha a művész olyan személyről készíthet szobrot, akivel azonosulni tud, akire felnéz. Aztán jöhetnek a komoly előtanulmányok.

– Egyetértek. Egyik kollégám mondta, hogy sokszor egy-egy szoborra való felkészülés disszertációnak felel meg. A munkáimat két részre osztom: megrendelésekre és olyan alkotásokra, amelyek a saját magam kedvtelésére készülnek. A megrendelések mindig korlátok közé vannak szorítva, de ezek a korlátok nem azt jelentik, hogy gúzsba vagyok kötve, hanem éppen ellenkezőleg: lehetőségem van arra, hogy a tárgyban elmerüljek. Esetleg változtassak rajta, és a gondolkodásomat, a világnézetemet hozzátegyem. Az a jó, ha közöm van a szoborhoz.

– Feledy Balázs művészettörténész jegyzi meg az album bevezetőjében: „A köztéri szobrászat nemcsak fizikailag nagy teher, de gondolatilag, filozófiailag, történelmileg és természetesen politikailag.”

– Ez pontosan így van, csak a „nagy terhet” nem érzem. Vagy inkább így mondom: édes teher. De kétségtelen, hogy nagy feladat.

– Az új Nemzeti Színház előtti parkban hat egész alakos szobra áll a színművészet nagyjairól. Telitalálatnak érzem. Milyen az utóéletük?

– Rengetegen fotózzák, megosztják a gondolataikat a világhálón is. Amikor átadták a színházat, a szobraimat is ütötték-vágták, gyepálták. Erről az jut az eszembe, hogy George Mallorytól megkérdezték, miért akarja megmászni a Mount Everestet. A válasza így hangzott: „Azért mert ott van!” Az én szobraimat is azért gyepálták, mert az új Nemzeti Színház parkjában vannak.

– Kivel szeretne az életben találkozni az anyagba álmodott szobrai közül?

– Hú… a Jóistennel… Ő benne van mindegyik szobromban. De nagy bajban lennék, ha Róla kellene szobrot formáznom.

– Victor Hugo mondta egy nőismerősének: „Megvénültem, hamarosan meghalok. Meglátom Istent. Istent meglátni! Beszélni vele! Micsoda óriási dolog! De mit fogok neki mondani? Gyakran gondolok rá.” Az nem jutott eszébe, hogy mit fog neki mondani az Isten… Más: melyik alkotását kísérte a legnagyobb visszhang?

– Pozitív vagy negatív?

– Is-is.

– Egy-egy emlékmű. Aminek nagy negatív visszhangja volt, az A német megszállás áldozatainak az emlékműve volt.

– Mi volt vele a probléma?

– Hogy nem egy bizonyos körtől rendelték meg. Ebből gerjesztették a negatív visszhangot. Tudniillik a polgári kormány rendelte meg tőlem. A liberális oldal azonban úgy gondolta, hogy őket kellett volna felkérni rá… Amit viszont nagy siker kísért, az a Málenkij robot emlékműve volt.

– Hogyan állunk azokkal az alkotásaival, amelyek során régi szerkezetekből építi fel szobrait, megtoldva saját technikai leleményeivel.

– Mindig keresem, feszegetem a szobrászat határait. Mit lehet még, miből lehet még valamit alkotni. Ezek zenegépek. Ha megindítom őket, hangot adnak. Úgy indult az egész, hogy szerettem volna valami olyat csinálni, ami megismételhetetlen és hamisíthatatlan. Nyilván ilyen alkotás nincs. De megy a huszonegyedik századi kortárs művészek hisztije, hogy mi a klasszikus és mi a modern. És akkor én kitaláltam néhány szerkezetet.

– Saját magának?

– Igen. Kedvtelésből és időtöltésből születtek.

– Gyorsan vagy lassan dolgozik?

– Gyorsan. A gyors azt is jelenti, hogy sok időt töltök el a munkával. Egy életnagyságú szobrot elkészítek egy hónap alatt, míg lehet, hogy más megcsinálja fél év alatt. De én azért csinálom meg hamarabb, mert naponta több órát foglalkozom a tárggyal. Engem nem zavar, ha tizenkét órát kell dolgoznom egy nap alatt. Azt vettem észre, s ez egy kialakult állapot, hogy a megbízás esetében pár órán belül tudni szoktam, vagy tudnom kell, hogy mit fogok csinálni. Ha nem jut eszembe semmi, vagy vívódom, és sokáig gondolkodom, abból nem is lesz jó szobor. Szerencsére ezek mind pályázatok voltak. Ezzel együtt mindig van megoldás.

– A fizikai erőt honnan veszi? Lehet-e munka közben zavarni?

– Meg lehet akasztani engem munka közben, de ennek van egy másik oldala is. Bármit csinálok, közben mindig dolgozom is. Ha munka közben figyel, és nem beszél hozzám, akkor nem zavar. De ha kérdéseket tesz fel, akkor magára fogok figyelni. Szóba hozta, hogy fizikai erő is kell hozzá. Nem feltétlenül. A szobrászatnak rengeteg szegmense van, amikor nincs jelentősége az erőnek. De ahhoz, amit én csinálok, ahhoz igen. A fizikai erő egyfelől adottság, másfelől készültem erre. Fiatal koromban sokat sportoltam. Egy időben sokat fájt a fejem, és csináltattam egy CT-t. A doki fülig érő szájjal jött ki a vizsgáló helyiségből, és azt mondta: „Magának művészettel kell foglalkoznia, mert a két agyfélteke szokatlan viszonyban van egymással.” Úgy látszik, ez is adottság.

– Ismeri a magányt?

– Az alkotás magánnyal jár. Amikor a művész úgy dönt, hogy erre a pályára lép, és elkezd rendszeresen alkotni, akkor a műtermével önmaga celláját hozza létre. A pandémia idején sokan kérdezik tőlünk, hogy vagyunk. Furcsán érzi magát az ember, hogy itt van ez a borzasztó állapot, de ha félre tudom tenni, akkor mondhatom, jól vagyunk, mert valójában semmiben nem változott az életünk. Egy-két látogatással kevesebb fér bele, gyakorlatilag ugyanúgy élünk, mint korábban.

– Milyen a viszonya a csendhez?

– Nagyon szeretem a csendet, de nem volt ez mindig így. Negyedéves koromig csak úgy tudtam dolgozni, ha szólt a zene, vagy rádiót hallgattam. És valahogy egyszer elegem lett a zajból. Rájöttem, hogy az alkotással magával „foglalt” az agyam. A beszélgetés kizökkent, felkavar. Egy idő óta „lerabolja” az agyamat munka közben a rádió vagy a zene. És most már ott tartok, hogy enni sem tudok, ha szól a zene vagy a tévé.

– Szükséges-e a hangulati állandóság az alkotáshoz?

– Hát ez érdekes, mert a hangulatom hullámzó. Le-föl jár a kedvem. Nagyon könnyen begurulok. Robbanékony vagyok.

– S ez hogyan befolyásolja a munkát?

– Úgy, hogy az viszont megnyugtat.

– A szobrász miképpen éli meg, amikor azt hallja, hogy sok helyütt a világon, Amerikától Nagy-Britanniáig szobrokat döntenek le és meggyalázzák őket. A német megszállás áldozatainak emlékműve kapcsán személyesen is érintett.

– Egész másként nézem ezeket a brutalitásokat, mint a civilek. A köztéri szobrok önmagukban hordozzák a lehetőséget, hogy ha egyszer felállították, másszor lebontsák vagy megcsonkítsák őket. Így volt ez az ókortól kezdve.

– Magam is láttam Tunéziában olyan görög köztéri szobrokat, amelyeknek levágták a karját, vagy betörték az orrát a rómaiak.

– Vagy a fejüket vágták le, és a testükre rátették a római fejeket. A köztéri szobrászat sajnos ki van téve ennek. A liberális oldal állandóan fenyeget, hogy lebontják A német megszállás áldozatainak emlékművét. Szűk és tágabb értelemben is a világ megosztott lett. Készül az új világrend. Minden nemzeti jegy kiirtását szomorúnak tartom. Szobrászként túl fogom tenni magam azon, ha saját szobraim ledöntését, megcsonkítását fogom látni. Örömmel tölt el viszont, hogy ezek a szobrok elkészültek, és nem tudják nyom nélkül eltüntetni őket. Letagadhatatlanok.

– Mit gondol, a szobrászok társasága milyen hatással van egy szobrász számára?

– Érdekes kérdés. Megkülönböztetek fizikai társaságot és szellemi közösséget. Utóbbi esetben a művészet és a szobrászat van terítéken. De nemcsak a tér kapcsolja össze a művészeket, hanem az idő is. Tudok beszélgetni előző korok szobrászaival is. Michelangelo például nyitott könyv előttem. Nyitottabb, mint egy civil művészetkedvelő előtt. Nagyon sokat ki tudok olvasni a műveiből. Illetve ha vannak bizonyos kérdéseim, akkor azokra választ kapok a régmúlt alkotásain keresztül. A művészetnek az a lényege, hogy nyomot hagyjon az utókornak. Számomra, a szakmabeli számára a régmúlt szobrai sok üzenetet hordoznak. Nevezhetném őket spirituális társaság tagjainak is. Ezt sokkal jobban szeretem, mint a kortársi párbeszédet. Melocco Miklóssal sem beszélgetek soha a művészetről, mégis tudunk egymásról…

– Örül annak, hogy magyarnak született?

– Ó, persze. És egyre jobban… Egyre büszkébb vagyok.

– Jean-Paul Sartre mondta: „Aki ír, meg akar tisztulni.” És aki szobrokat alkot?

– Nagyon összetett a kérdés, hogy nekem mi a fontos a szobrászatban. A legfontosabb – és lehet, hogy ez furcsán fog hangzani – nem az, hogy nyomot hagyjak. Ez sokáig nem érdekelt, nem foglalkoztatott. Hanem az érdekel, azért alkotok szobrokat, mert ettől vagyok boldog! Az alkotás folyamatától! Amikor benne vagyok, az elején, a közepén, azok a legszebb órák. A befejezéstől szenvedek. De amikor a szobor majdnem készen van, ezeken az utolsó küzdelmes „métereken”, napokon átsegít a gondolat, hogy szobraimnak közösségformáló ereje van. Hogy majd együtt örülhetünk a helyére került műnek az avatóünnepségen. Örülhetünk a szobornak és egymásnak.

*