Párkányi, aki sárkányokkal viaskodik

Kétezer évvel ezelőtt élt alkotók üzeneteit fejti fel, s a ma emberének készíti szobrait. Párkányi Raab Péter Melocco Miklós nyomdokában találta meg saját útját, amely szakít a konceptuális művészettel, annak csábító ám sehová sem vezető talányaival. Szülővárosát megannyi alkotásával ajándékozta már meg, s ő is megkapott itt mindent: a gondtalan gyermekkort, majd felnőttként Horváth Endre-díjat, harmincévesen díszpolgári címet, s a napokban jött Nógrád megye legnagyobb művészi elismerése, a Madách-díj, melyhez méltató szavakat freskófestő barátjától, Lencsés Zsolttól kapott.

Művészettörténészek véleménye szerint Párkányi Raab Péter közönségnek is tetsző alkotásai bravúros formakezeléssel komponáltak, a nagy technikai tudással rendelkező művész legfontosabb jellemzője a figuraközpontúság. Munkájának értékét mérhetnénk díjak sokaságával, melyeket idehaza vagy külföldön adott neki a szakma vagy azoknak a településeknek a kitüntetéseivel, amelyek köztéri szobraikat köszönték meg ily módon is neki. De, mérhetjük megbízásaival, vagy mikor ezek elmaradtak, mert a művésznek ezzel is számolnia kell, az alkotói magány áldásos csöndjével is.

Balassagyarmaton több intézményben is névadók szobra őrzi a keze munkáját. De nem csupán Balassi Bálint és Szondi György szellemét idézte meg itt Párkányi Raab Péter. A művész szülővárosában 22 éve mutatkozott be első önálló kiállításával, azóta a már említetteken túl Fráter Erzsébet vagy a nagytemplomnál a hercegprímás Mindszenty József megformázásával, s a főtéren álló Civitas Fortissima-szobor elkészítésével azt is erősítette földijeiben, hogy vannak nagyszerű értékeik.

Párkányi Raab Péter 1995-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán. Hagyományos kisplasztikákat, kiállítótermi közegbe helyezett kompozíciókat készít, kőből, fából, illetve bronzból dolgozik - s nála is joggal idézhetnék Koós Károlyt, aki kőből, fából házat, igékből várat épített nekünk. Monumentális alkotásairól, jelentős köztéri szobrairól se feledkezzünk meg, hisz alkotásait az ország megannyi vidékét járva láthatjuk itthon Terényben, de a Jászságon át akár Hévízig. S a Nemzeti Színház parkjában, a színészeket ábrázoló szobrok közül Gobbi Hilda, Soós Imre, Tímár József és a Bessenyei Ferenc, a színház homlokzatán pedig a kilenc múzsa megformázása is az ő keze munkáját, mondhatjuk, lelkét dicséri.

Legutóbbi alkotása, a három méteres, Solti György-szobor is hűen tükrözi a klasszikus szabályok szellemében megformált, ám robbanó feszültséggel telített, szenvedélyes művészetét. Ez utóbbi mű elkészítésére Párkányi Raab Pétert maga Lady Valerie Solti kérte fel, s a talapzatra állított alkotást a világhírű karmester özvegye leplezte le a Liszt Ferenc téren, a Zeneakadémia újranyitásán. Párkányi Raab Péter azt mondja, számára mindig jó időben érkeznek hozzá a megrendelések, s éppen jó időben kerülik el őt azok, mert a csöndre, a műterem magányára is szüksége van, ha esetleg éveken át nem kapna megbízást, programja van már arra az időre is. Legújabb feladatához még épp hogy csak hozzálátott, nemtelen támadások kereszttüzébe került. Párkányi Raab Péter készíti a Szabadság térre felállítandó emlékművet, amelyet hazánk német megszállásának 70. évfordulójára emelnek. Amikor erről kérdem, kiszolgáltatottságáról valló sorokat olvas föl papírról. Afféle sajtónyilatkozatot, amelynek lényege, hogy rólunk, magyarokról készít szobrot nekünk, magyaroknak, s mivel ezt szeretnék sokan megakadályozni, erről csak a mű elkészítése után nyilatkozik. Ilyen helyzetbe akár a sárkányölő Szent Györgyöt idéző Civitas Fortissima-szobor kapcsán is hozhatták volna, rásütve valami nacionalista, irredenta bélyeget. Szerencsére nem így lett. Sőt, ezt szobrát koszorúzták már meg szlovákok is.

Hogy ez a csoda megtörténhet akár a Szabadság-téri emlékműnél is, afelől Párkányi Péternek nincsenek kétségei. Azt mondja, az ő dolga, hogy egy remek szobrot készítsen, ami hozzánk, rólunk, s nem valaki ellen szól. A visszajelzésekre nem figyel, mert amikor dicsérik, zavarba jön, a támadásokkal meg egész egyszerűen nem foglalkozik. Vésőjének útját az anyagban nem a vélemény, hanem mély emberszeretete vezeti. Számára egyedül az a fontos el tud-e gondolkodtatni, kivált-e bennünk valamit, amivel mi sem csupán nézővé, hanem alkotókká lehetünk. Figurális alakjaival tud-e olyan üzeneteket küldeni, mint amiket ő is kiolvas két-háromezer éve élt mesterek műveiből? Útja egyenes, ami változik, az nem ő, csupán a művészet közélete. Úgy érzi, leszoktatták az embereket a múzeumok látogatásáról, egy szűk elit kiváltsága és üzlete lett a kultúra, de mint mondja, ez is változik. S ez jó hír nem csupán a hozzá hasonló művészek, de a nagyközönség számára is.

Tarnóczi László

Megjelent a Nógrád Megyei Hírlap 2014. január 29-i számában