Kilencvenegyedik születésnapját ünnepli Farkas Andrásné, Nelli néni

Életszilánkok egy pedagógus pályáról

A Hétvezér utca mindig is kedvenc utcáim közé tartozott Gyarmaton. Nem csupán azért, mert itt kerekeztem ki a Nyírjesbe. Nem is csak azért, mert a sorompó előtt terpeszkedett a Kecskeliget, ahol szerelmeimmel találkozgattam. Stílusa volt ennek az utcának; csöndes volt, nyugalmat árasztott. Akárcsak az egész városrész, amit a Rákóczi fejedelem útja, a Bajcsy utca és a vasút határolt egészen a strandig.

Gyermek - és ifjúkorom jó részét ebben az utcában töltöttem: itt lakott kebelbéli jó barátom, akivel a Szondi utcai óvodában találtunk egymásra: Farkas Gábor, Bankó Kornélia – Nelli néni – és Farkas András kisebbik fia. Sokat jártam hozzájuk. Nelli néni ilyenkor ki-kipillantott ránk, vagy éppen behívott megenni egy szelet zsíros kenyeret, ha véletlenül mégis kicsivel hangosabbak voltunk a kelleténél. Nelli néni, a családi béke őrzője. Nelli néni most kilencvenegy éves.

- Megöregedtem - mondja kis nevetéssel, ahogy némi nehézség árán elhelyezkedik a fotelban, majd elkezd mesélni.

- Meséltem már neked, hogy gyerekkoromban találkoztam Móra Ferenccel? Az úgy volt, hogy Csabán (Nelli néni Békéscsabán született) egy nagyon különleges iskolába íratott be édesapám. Olasz mintára oktattak, most úgy mondanánk, játszva tanítás folyt ott. Ezt az iskolát többen meglátogatták, akkori nagyságok, és nagyon dicsérték a módszert. Így történt, hogy egyszer még Móra Ferenc is eljött megnézni minket. Tudtuk, hogy jön, felkészültünk rá, tudod, szép ruha, fényes cipő. Ketten voltunk elsősök, nekünk kellett elmondani a Cinege cipőjét. Én az első felét, kis társam a második részt szavalta el. Móra bácsi velünk szemben ült egy karosszékben, hallgatta. Mikor befejeztük, magához húzott, átölelt minket, felültetett a térdére, és megcsókolta a homlokunkat. Látod, nem sokan mondhatják el, hogy homlokon csókolta őket Móra Ferenc!

- Nem származom pedagógus dinasztiából - folytatja az emlékeibe mélyedve -, csak édesapám volt tanár. Az őseim a Felvidékről kerültek ide, a Harruckern-birtokra az 1700-as évek elején. Érdekessége a dolognak, hogy a három jobbágy, köztük ez a déd-ősöm, a Felvidékről Csabára jövet itt, Balassagyarmaton pihentek meg.

Békéscsabai szülői ház bejáratánál

S lám, magam is ide kerültem. Amikor végeztem az egyetemen 1946-ban, Nagykállóra helyeztek, ahol szükség volt történelem szakos tanárra. Bandi már ott volt rajztanárként, ott ismerkedtünk össze. Hosszú kérelmezések után kerültünk együtt Balassagyarmatra, mert itt szükség volt mind történelem szakosra, mind rajztanárra. Ám, amikor ide érkeztünk, kiderült, hogy a gimnáziumban még sincs szükség rám. Általános iskolába kerültem, a Bajcsyba, ahol két évig tanítottam. Majd, ahogy szaporodtak az osztályok a gimnáziumban, átvettek, így 1950-től a nyugdíjazásomig a Balassiban dolgoztam.

Farkas-ház, Balassagyarmat, Hétvezér út

- Nem voltam sem szigorú, sem kiabálós tanár, de nem is kellett annak lenni. Gabival voltam állapotos. Érettségi táján kellett volna születnie. Negyedikes osztályfőnök voltam, de az utolsó időben leadtam az osztályomat Nagy Rezsőnek. A ballagásukra, persze, elmentem, együtt ballagtam velük a Deák Ferenc utca macskakövein. Emlékszem rá, hogy az egyik fiútanítványom ezt mondta: Tanárnő kérem, tessék vigyázni, nehogy elbotoljon, nehogy itt szülje meg a babát! Tizennyolc éves fiú ezt mondja a tanárnőjének! De a szeretetet éreztem belőle, a féltést. Nagyon jól esett. Egy másik osztály jutott most eszembe. Csupa Gyarmat környéki fiú járt oda. Elég gyenge képességű osztály volt, a kollégák nem szívesen mentek be hozzájuk. Nekem panaszkodtak a gyerekek emiatt. Vigasztalgattam őket, bátorítottam, biztattam. Mikor édesapám temetése volt, ez az osztály hozott egy koszorút a sírjára.

Jómagam is a Balassiban végeztem, emlékszem hát a régi, neves tanári gárdára, ha úgy tetszik, a nagyokra: Nagy Ervin, Nagy Imre, Nagy Rezső és feleségeik; aztán ahogy emlegettük őket: Kofe és Mofe azaz Kovács Ferenc és Molnár Ferenc; Cseh Béla bácsi, Kiss Gyuszi bácsi, Kovács Laci bácsi, Bakóné tanárnő, Pozsonyi Anna; a Versényi házaspár, de még sorolhatnám tovább. Meg is kérdem Nelli nénitől, milyen volt a tanári iroda hangulata a nagy időkben?

- Jó volt, tényleg jó. Mindenkinek megvolt a saját egyénisége, amit nem adtunk föl, és mindnyájan megtettünk mindent a gyerekekért. Édesanyám már idős volt, betegeskedett, de ettől függetlenül vállaltam a szakköröket is, a tanulószobát - ma fölzárkóztatásnak mondanánk - a falusi gyerekeknek. Egymást is segítettük. Tanulószobán, ha valami matematikai vagy mértani feladatban nem tudtam segíteni, hát szóltam a matekos kollégának, aki jött, és elmagyarázta a dolgot. Ilyen csekélységek voltak. Mindnyájan ilyenek voltunk, segítettünk, törődtünk a gyerekekkel. Egymás között, persze, voltak vitáink, de ezek szakmai viták voltak, amik el is simultak.

Ami megnehezítette az életünket, az a politika. Két alkalommal is behívattak a pártbizottságra. Volt egy diákom, akit nagyon érdekelt a történelem, különösen a török hódoltság kora. Hallott arról, hogy van valamiféle alagút Drégelypalánkon, ami a várral kapcsolódik össze. Bement oda, hogy anyagot gyűjtsön, milyen állapotban van az az alagút, mi lehetett a célja. Valamelyik rendőr észrevette, és azt hitték, fegyverek vannak ott elrejtve, valami titkos csoport készül valamire. Versényi Gyurka útján rendeltek be, hogy kikérdezzenek. Elmondtam, hogy országos versenyre készül a fiú, amúgy nagyon jó eszű, érdeklődő. Így aztán elcsitult az ügy. A másik eset a hittanbeíratások miatt történt, ’56 után, mikor már szabad volt. Jött is egy-két szülő beíratni a gyermekét. Akkor is engem hívattak be, azzal, hogy hogyan nevelem a gyerekeket, bátorítom a klerikális reakciót. Akkoriban Szalkay Zoli volt az igazgató. Nem értem - mondta egyszer - én minden évben felterjesztelek jutalomra, fizetésemelésre, de a megye soha nem járul hozzá!

Nelli néni élete java részét a Balassi Bálint Gimnáziumban töltötte. Tudása legjavát adta több száz tanítványának, akik szerették, tisztelték őt. Állami elismerésben sosem részesült. Nem is várta el, hiszen a pedagógus nem oklevelekért és plecsnikért pedagógus. Sőt, ezek nélkül biztosan igazabb pedagógus. Mint Nelli néni...

2013. március 26.

Írta, szerkesztette: Sztranyovszky Béla - Hegedűs Henrik

(a Nógrád Megyei Hírlapban kivonatosan megjelent cikk teljes anyaga)