Két pogány között

A magyar Wallenberg példája és tragédiája

2010. október 14

Ma délután koszorúzással emlékezhettünk Mikó Zoltánra, II. világháborús vezérkari századosra, a magyar Wallenbergre, a család volt házának emléktáblájánál, az Ady Endre utcában.

Mikó Zoltán 100 éve született Balassagyarmaton.

Szász Lajos beszédében számos olyan tényt említett, ami az én emlékezésemben is visszaköszön, de ez valójában nem lehet meglepő.

Azért nem, mert mindketten egy olyan emberről szólunk, akinek mindössze 35 évet adott a sors, aki a magyar történelem vérzivataros, emberpróbáló időszakában élt, akinek - későbbi posztjából adódóan - a vezérkar különleges alakulatának tisztjeként folyamatosan konspirálni kellett, tevékenysége ezért sem lehetett túldokumentált, sőt 1945 után magának Mikó Zoltánnak az említése évtizedekig szóba sem igazán kerülhetett.

Egy rövid személyes visszapillantással kell kezdenem. Öt évvel ezelőtt, honlapunk anyagának készítésekor kezdtem foglalkozni helyi történelmi személyiségekkel, így Huszár Aladár és Mikó Zoltán életútjával is. A tényadatokon kívül nem sokat tudtam róluk, de azután alaposabban megismerve őket, egy valódi görög sorstragédia bontakozott ki, de az ő sorsukban valójában visszatükröződött a magyarság XX. századi tragédiája is.

Két út, két különböző társadalmi réteg, de mindkettőjüket a magyar érdekek melletti cselekvés jellemezte, majd azután jött a végzet, két diktatúra, a két pogány kezei között a halál.

Huszár Aladár nemesi, nagybirtokos család leszármazottja, Genfben tanult, majd a vármegyénél helyezkedett el, jelentős érdemeket szerzett a cseh kiverés során, a Horthy korszak alatt Budapest főpolgármestere lett. Törzsökös magyarságról vallott nézeteit sokan osztották, később még többen vitatták, de a törzsökössége befogadó volt, azok számára, akik a magyar érdek mentén cselekszenek. Se német, se orosz, hanem magyar - egyszerűbben így lehetne jellemezni hitvallását. A náci eszméket elvetette, a Magyar Nemzetben megjelent írásaiban következetesen támadta a német birodalmi terjeszkedést, annak magyar szálláscsinálóit, olyan mértékben hogy a Szálasi puccs után a németek elfogták, Dachauba hurcolták, ott is halt meg.

Más volt Mikó Zoltán életútja. Középpolgári családba született, saját képességei, akarata, szorgalma, emberi kvalitásai révén jutott egyre feljebb a katonai ranglétrán. Azonban felismerte, hogy a háború folytatása nem a magyarság érdekeit szolgálja, a háborúban elérkezett az a pont, amikor az emberanyag és a nemzeti értékek mentése tetteket követel. Huszárhoz hasonlóan cselekedetei a se német, se orosz, hanem magyar elvet tükrözték, de ebben rejlett tragédiája is, orosz fogságba került, Odesszában kivégezték.

Mikó és Huszár életében Balassagyarmat egyfajta közös kapocs, fontos állomás volt. Huszár sokáig itt tevékenykedett, Mikó életszemléletére pedig a család és a hely szelleme volt döntő hatással.

Mikó Zoltán olyan családban élt, amelyhez hasonlóra támaszkodott, azon nyugodott szinte az egész, I. világháború előtti, utáni Magyarország. Erkölcsiségében, hitében, magyarságában erős, gyerekszámában nagy.

Mikó Pál és Végh Mária házasságából nyolc gyerek született, Zoltán 1910. október 14-én érkezett.

A család 1907-ben került Balassagyarmatra, az édesapa Mikó Pál, a balassagyarmati főgimnáziumban magyar-latin-görög szakos tanár, több nyelven beszélő, olvasott ember volt. Ő volt a család igazi feje, nem hiába írta róla Zoltán fia a halálakor: lehullott a mi fejünk koronája.

A protestáns elveket valló és azt gyakorló pedagógus család, a mélységes szociális érzékenység, a következetesen demokratikus gondolkodásmód és a feltétlen hazaszeretet volt az a biztos alap, amelyet Mikó Zoltán már gyermekként megélt, és amelyet a szülői házba rendszeresen visszatérve folyamatosan tapasztalt.

Az apa életszemléletét jól mutatják következő gondolatai: Nem az a fontos, hogy jólétben, gond nélkül éljünk, hanem az, hogy az igények letompításával, csökkentésével és a számbeli erkölcsi gyarapodás útján pótoljuk a magyarságban azt a veszteséget, amit ezer év folyvást ránk mért.

Mikó Zoltán ebbe a közegbe érkezett. Középiskolai tanulmányait befejezve 1930-ban karpaszományos őrmester Szombathelyen, ugyanabban az évben a Ludovika hallgatója lett, 1934. augusztus 20-án avatták hadnaggyá.

Katonai, majd későbbi repülőtiszti pályaválasztásában biztosan szerepet játszott bátyja, Árpád is, aki akkor már repülőtiszt volt. Később azonban a családnak sok álmatlan éjszakát okozott kettejük hivatása, különösen azután, hogy Árpádot 1933-ban halálos baleset érte, repülőgépével Szombathelyen lezuhant.

1939-ben lett a Vezérkari Akadémia hallgatója, 1941-ben áthelyezését kéri a légierőhöz, három hónapot az orosz fronton tölt, mint megfigyelő-pilóta.

De a balesetek sem kerülik el, először súlyos csonttörést szenved, majd Kecskemétnél gépével leesik, majdnem benne ég, hónapokig lábadozik. Ezeket a holtidőket, ahogy korábbi tanulmányai időszakát is, tanulással, önképzéssel, olvasással tölti. Irodalomban, történelemben, szociológiában is igen képzett lett, franciául és angolul is kitűnően beszélt, nem maradt el a szülői házban szerzett számtalan benyomás. A népi írók, a népi progresszió elkötelezett híve lett - ennek később még fontos jelentősége lesz - velük együtt vallhatta: "lovainkat se Rajna, se Volga vízéből ne itassuk".

Amikor Magyarország egyre jobban a végzete felé száguldott, úgy tűnt, Mikó magánélete révbe ért. 1944. augusztusában feleségül vette egy jómódú vendéglős lányát, Dunszt Évát. A fiatalok között ez igazi szerelmi házasság volt, kiválóan megértették egymást, műveltségben, nézeteikben tökéletesen egymáshoz illők voltak, erről egyöntetűen így emlékeztek a barátok, hozzátartozók. Bár Mikóné a háború után egy svéd kereskedőhöz újból férjhez ment, de valójában nem tudta feldolgozni Zoltán elvesztését, Bécsben öngyilkos lett, ami újabb adalék a családi görög sorstragédiához.

Ahogy a háború eszkalálódik, ahogy a magyar hadsereg az orosz frontra lép, majd hátrál, úgy sűrűsödik Mikó Zoltán körül a katonai feladat, hogy azután a német megszállással új dimenziókba lépjen.

A megszállás után került kapcsolatba a Magyar Függetlenségi Mozgalommal. 1944-re már végképp semmi kétség nem volt, hogyan alakul a háború végkimenetele. Horthy és környezete, a katonai vezetés egy része már korábban is kereste a kiutat, nyitott a szövetségesek felé. A Kiugrási Iroda sokfelé próbálkozott, de a lényeget tekintve kevés eredménnyel.

Mikó Zoltán titkos tevékenysége rendkívül szerteágazó volt, szabotálta a német megszállókkal az együttműködést, segítette az ellenállókat, fegyvert szerzett ezeknek a csoportoknak, csendőrségi kapcsolatai révén védetett egyes követségeket, ahol a bujdosók menedéket kaphattak, hamis iratokkal látta el az üldözötteket. Többszáz személy kapott Mikó aláírásával szabad mozgást elősegítő, sőt a behívástól, kitelepítéstől mentesítő igazolványt, ami akkor nagy kincs volt. Így az írók közül Illyés Gyula, Veres Péter, Kovács Imre, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, és mások is.

Mikó volt az, aki kifejezetten felajánlotta ezt a lehetőséget számukra, személyes találkozásukkor elmondta nekik, a népi írókra milyen nagy szüksége lesz az országnak a háború után.

Mindezek a feladatok erős konspirációt és megbízható társakat feltételeztek, Mikó pedig rendkívül ügyes volt a konspirációban.

1944. november 16-án kinevezték a Vezérkari Főnökség Különleges Csoportjának vezetőjévé, de ezzel párhuzamosan a Bimbó úton szerveződött Mikó tudtával és támogatásával a Görgey zászlóalj, amelyet a front megnyitására szánt Mikó. Azonban összekötője, Kudar Lajos csendőr ezredes letartóztatása után a zászlóaljat Börzsönybe kellett Mikónak kimenekítenie.

Mikó embermentő munkájában és végül tragikus sorsában meghatározó szerep jutott Raoul Wallenbergnek. Wallenberg budapesti tevékenységének jó része ismeretlen, és gyanítható örökre az is marad, ezáltal jó eséllyel Mikóval való együttműködése is. Az, hogy Mikó milyen jelentős szerepet töltött be a svéd diplomata itteni tevékenységében, mutatja, hogy éppúgy az ellenállásban érintett szűk bázis, mint a diplomáciai körök nemcsak megbíztak benne, hanem minden szempontból alkalmasnak találták erre a feladatra. Bár tudható, hogy sokszor segítette ki ellátmánnyal a svéd diplomatát, hogy élelmezni tudja a védett házakban lévő zsidókat, menekülteket, csendőröket állíttatott a követségek oltalma alatt álló házakhoz a nyilas elhurcolások ellen, együtt helyezték biztonságba a katyni iratokat, de bizonyára számos más együttműködés, titkos akció nem lehetett ismert, azok jellegéből adódóan. Mikó a legszűkebb körének sem beszélt ezekről.

A Mikó rejtély kulcsát azonban a katyni iratok sorsában vélhetjük megtalálni.

A magyar kormány - különösen Keresztes Fischer belügyminiszter révén - és a lengyel emigráns kormány között igen erős kapcsolat alakult ki. A katyni tömegmészárlás után a lengyelek mindent elkövettek, hogy a dokumentumokat Nyugatra kijuttassák és ebben egyes magyar politikusok között jó partnerekre találtak.

Tartsayék, Bajcsy Zsilinszky-ék és Kudar kiesése után Mikó mozgástere szűkült, a nyilas Számonkérőszék aktivitása erősödött, az orosz gyűrű pedig egyre jobban szorult Budapest körül.

Mikó és az ellenállás terveket dolgozott ki Budapest megmentése érdekében a front megnyitására, amelynek a célja az volt, hogy az orosz hadsereg minél gyorsabban vonuljon át a városon, megkímélve a lakosságot és a vagyontárgyakat.

Benkő Zoltán, aki szintén a Mikó csoporthoz tartozott, majd 1951-53 között Recsken raboskodott, erről így emlékezett:

Mindannyiunk dilemmája ekkor az volt, hogy a két rossz közül kell választanunk. Minden más álom vagy szélhámosság volt csak. Egyetlen fő cél maradt: menteni a menthetőt! Átmenteni a polgári és paraszti értelmiséget, csökkenteni az értelmetlen véráldozatot és megmenteni Budapestet az ostromtól.

Arra, hogy Budapest nyílt város legyen, semmi remény nem volt, a kommunista ellenállás pedig - ahogy a felszabadítás egyre közelebbinek tűnt - már nem akart harcolni. Nem akarunk második Varsót - volt a válasz Somogyi Miklós, az MKP embere részéről.

Mikó titkára, Pál Gaszton egyszerűbben fogalmazott: a baloldal egyszerűen elárulta Mikót.

Mikó kereste a kapcsolatot egy frontszakasz megnyitására nemcsak az oroszokkal, hanem magyar tiszti csoportokkal is, utóbbinak tiszttársa részéről árulás lett a vége. Mikó fejére a nyilasok vérdíjat tűztek ki, bujkálás, majd a front átvonulásakor önkéntes feladás az orosz csapatoknál követte ezt, akik rögtön átadták az NKVD-nek.

Az NKVD fogolyként kezelte, helyettesével Bondor Vilmossal együtt Konstancába hurcolták. Itt ítélték halálra és együtt szállították őket Odesszába, ahol 1945. augusztus 15-én kivégezték Mikó Zoltánt.

1945 és 1947 között számosan interveniáltak a szovjet kormánynál Mikó Zoltán szabadon engedése érdekében, állítólag Tildy Zoltán Sztálinnál folytatott tárgyaláson is szóba hozta a kérdést, de mindenki kitérő választ kapott.

Mikó Zoltán felesége is minden követ igyekezett megmozgatni, beadványokkal bombázta a hatóságokat, így érthető volt öröme, amikor az oroszok Mikót hazaengedték, majd egyben döbbenete is: a hazaküldött ember egyazon nevű és rangú, de egy másik fogoly volt. Jellemző az oroszok magatartására, hogy akkor, amikor már Mikó régen nem élt, hiszen ők végezték ki, képesek voltak állítólagos jószándékukat ilyen álnok módon demonstrálni.

Ahogy Wallenbergről, úgy Mikóról sem lehetett beszélni évtizedekig. Végül 1991-ben rehabilitálták a szovjet hatóságok Mikó Zoltánt, Göncz Árpád köztársasági elnök pedig 1995. május 23-án a Parlamentben posztumusz vezérőrnaggyá léptette elő Mikó Zoltán repülő vezérkari századost és dandártábornokká Bondor Vilmost.

Ha a XXI. századból és haszonelvű szemmel nézzük az utolsó napokban tett döntéseit, akkor feltehetjük a kérdést, miben reménykedett Mikó Zoltán, amikor önként jelentkezett az oroszoknál?

Bár mi visszafelé tekintünk az eseményekre, de reálisan nem sok esélye volt a túlélésre. Tisztában volt a katyni történésekkel, azzal is, mindezt az oroszok követték el, és a bizonyítékokat éppen az ő segítségével helyezte biztonságba Wallenberg. Azt viszont nem tudhatta, hogy Sztálin minden olyan személy likvidálását megparancsolta, aki bármilyen kapcsolatba került a katyni titkokkal. Mikónak lett volna lehetősége Nyugat felé menekülni, nem tette meg.

Tragédiája a háború utáni magyar demokrácia tragédiáját vetítette előre.

De hogyan látták katonatársai Mikó Zoltánt?

Egy biztos, emberként és katonaként a legmesszemenőbben tisztelték. Egyetlen negatív értelmű megjegyzést sem mondott róla senki, nem olvashatunk ilyet a memoárokban. Halljuk, hogy beszélt róla Bondor Vilmos, de más szavakkal, kifejezésekkel az ellenállásban résztvevőktől hasonlóképpen idézhetnék:

...világnézeti szempontból igen közel álltunk egymáshoz, ezért is kerülhettem mellé a katonai ellenállásban. Igen jókedélyű, nagyon kiegyensúlyozott ember volt. Igaz, amikor már novemberben-decemberben élesedett a helyzet, kedélyállapota romlott, hiszen kevés kilátásunk volt, s ez - nyilván - nyomasztotta. Vonzó egyéniség volt, aki meg tudta nyerni az embereket. Nem adott a társadalmi rangokra, címekre. A köznapi, "kisemberekkel" közvetlen volt. Közvetlen környezetében mindenki szerette és bizalommal volt iránta. Mindenről el lehetett vele beszélgetni, rendkívül művelt, olvasott ember volt. Általában minden érdekelte, ami társadalmi, szociális kérdést érintett. Magas volt az erkölcsi mércéje! Morális szempontból rendkívül igényes volt magával és másokkal szemben is.

Mikó Zoltán gondolkodásáról 1944-ben a családtagokhoz írt levele árulkodik, amely egyben személyes és politikai hitvallását is tükrözi:

Mindaz, amit ma szenvedünk, büntetés az elmúlt, észre se vett nagy bűnökért. Büntetés a társadalmi válaszfalakért, a szűkagyú középosztályi gondolkodásért, az "álmagyarkodásért", egymás meg nem becsüléséért, gőgért, széthúzásért, társadalmi és politikai tehetetlenségért - húsz év minden bűnéért... Én hiszem, hogy túl szenvedésen, véren, halálon, pusztuláson egy jobb és magyarabb élet nő ki a magyar földből... Mi elveszhetünk, de a magyar élet örök a magyar földön. Minket se Nyugat, se Kelet felé nem lehet elvinni! Nekünk itt élni és halni kell! Én végzem a munkámat reggeltől éjfélig. Célom: ott és úgy menteni a legnagyobb értéket, a magyar életet, ahol és ahogyan csak az adott viszonyok közt legjobban lehet.

Külön meg kell emlékeznem Bondor Vilmosról, akinek katonai pályafutása, kálváriája az oroszok fogságában egy kész regény. Bondor hű katonatársa volt Mikónak, de számos dologról, így Mikónak Wallenberggel való kapcsolatáról nem sokat tudott, Mikó szinte semmit nem árult el erről.

Bondor a német kitörés idejében Szálasiék fogsága esett, halálra ítélték, a kitöréskori zűrzavar alatt megszökött, de röviddel utána az oroszok fogságába került. 1945-ig végigjárta ugyanazokat a táborokat, mint Mikó, ott volt vele Odesszában is, látta a fizikailag megtört századost. Halálra ítélték, amelyet 25 évre változtattak. Megjárta a távol-kelet táborpoklait, hiú ábrándtól vezérelve megszökött, nyakába az őrségtől golyót kapott, de túlélte. 1955-ben szabadult, de még itthon is egy évig táborban "pihentették". A forradalom bukása után egyértelmű lett számára, itthon nem lehet többé maradása. 95 évesen kiváló szellemi frissességben, magyarságát megőrizve Kaliforniában él, megtiszteltetés volt számomra, hogy amikor nyomára bukkantam, örömmel vállalta annak az emlékező beszédnek a megküldését, amelyet az emléktábla alatt hallhattunk.

Jelképesen most őt is illesse elismerés, civil tisztelgés.

Mikó Zoltán tettei, embermentő bátor kiállása, magyarságszeretete megérdemli, hogy az utókor az eddigieknél jobban megismerje, elismerje. Kevesen voltak, akik ezt az utat választották, ő ezek közé tartozott.