Megemlékező ünnepség Balassagyarmaton, a

Nemzeti Összetartozás Napján

2021. június 4.

A nemzeti összetartozás napján, június 4-én az 1920-as trianoni békediktátum aláírására, az országcsonkításra emlékezünk. Magát az összetartozás napját 2010-ben iktatta törvénybe az Országgyűlés.

Az Ipoly mentén van mire emlékezni.

A 101 évvel ezelőtti trianoni tragikus döntés Balassagyarmatot megfosztotta a folyón túli északi részétől, de maga a vármegye is súlyos területi veszteségeket szenvedett el.

Balassagyarmat idei megemlékező ünnepsége – a korábbi évekhez hasonlóan – a békeszerződés aláírásának időpontjában, 16.30 órakor kezdődött a Palóc Múzeum előtti Országzászlónál.

A rendezvényen – amelyen tanulságosan realista beszédet mondott Csach Gábor polgármester – közreműködtek még a Gyarmati Színkör, a Vitézi Rend, a 16-os Honvéd Katonai Hagyományőrző Csoport tagjai.

A megemlékezés végén a résztvevők közösen mécseseket gyújtottak az Országzászlónál.

Csach Gábor

Fotó: Sümegi Tamás

A polgármesteri beszéd szövegét teljes terjedelmében az alábbiakban közöljük:

„A függetlenség az egykori Habsburg-birodalmat alkotó népekre és tartományokra egytől egyig olyan kínszenvedést hozott, amilyent a régi költők és hittudósok a kárhozottak legnyomorultabbjainak tartottak fent.”

(Sir Winston Churchill)

És valóban, a 101 évvel ezelőtt Párizsban diktált béke minden sora magában rejtette a vesztes XX. század minden szörnyűségét. Közép-Európa és a Balkán minden mai napig tartó elmaradottságának és szenvedésének kiindulópontja ez a diktátum. Nemcsak a második világháború, s az utána kialakult befolyási övezetek összes tragédiájának okozója, de a három évtizeddel ezelőtt szétrobbant államszövetségi tákolmányok, a balkáni háborúk origója is.

Képviselő Úr! Hölgyeim és Uraim!

Nincs mit ünnepelni, hiszen immáron 101 esztendeje a történelmi Magyarország veszi körbe a megmaradt aprócska anyahazát. Nincs mit ünnepelni, hiszen Balassagyarmat elvesztette vonzáskörzetének 2/3-át, területének ötödrészét, nyersanyag és energia beszállítóit. Nincs mit ünnepelni, mert ahogy Apponyi Albert gróf mondta, e béke aláírása egy halálra ítélt öngyilkosságát jelentette.

A Balassagyarmaton született képregényrajzoló fejedelem, grafikus Zórád Ernő ifjúkoráról írt varázslatos életrajza, különösen élő korrajz a szenvedésekkel teli XX. századról. A háború előtti csenddel, a háborús eufóriával, melyről még a kommunista Balázs Béla is úgy írt: „a vasútállomásokon végre egymásra találtak a hadba vonuló férfiak, akiket száz éven át asszonykezek zártak el egymástól” Aztán a háborús konjunktúra és az ügyeskedők hihetetlen meggazdagodásai. 1917-ig hihetetlen vagyonok születtek, tombolt a luxus, Tisza István gróf éppúgy rendbe tette húszezer holdas gazdasága pénzügyeit, mint ahogy Károlyi Mihály gróf kiegyenlíthette döbbenetes kártyaadósságait. Aztán a vesztes háború végkimenetelének anarchiája, amiről a Civitas Fortissima eseményeit megörökítő Sulacsik Zoltán azt írta: „semmi sem volt méltatlanabb, mint ami 1918 októbere és 1919 októbere között történt Magyarországon”. A nemzeti szuverenitás és büszkeség teljes önfeladása, amikor a Freud szerint is legokosabb grófot megölték, a legbutábbat pedig miniszterelnökké kiáltották.

Megdöbbentő, hogy a trianoni béketárgyalások első 8 hónapjában nem volt legitim képviselete Magyarországnak, hiszen 1918 novembere óta nem volt sem alkotmányosan megválasztott, sem nemzetközileg elismert vezetője. Még győztes tárgyaláson sem engedhető meg efféle luxus, hát még egy vesztes háború után.

Megdöbbentőek Zórád sorai a kommün őrületéről, majd a Trianon utáni elszakadásról, a nyomor és a nélkülözés éveiről, főként a határon túlról anyaországba menekültek világában. Zórád írja: „pedig a helyzetet mindenki ideiglenesnek tekintette, mi sem jelzi ezt jobban, minthogy a 20-as évek végén Ipolyságon maradt anyámnak írt leveleim mindig megérkeztek, pedig a címzésük: Ipolyság Csehszlovák megszállt terület Petőfi utcába szólt, noha az utca, a város és az ország neve is másként jegyeztetett”. Aztán az újabb vesztes háború után minden maradt úgy, ahogy megfagyva hagyta a történelem.

„A csüggedés a gyengéké, a megalkuvás a becsteleneké, a lemondás az árulóké” – ezt írta Huszár Aladár a balassagyarmati csehkiverés városparancsnoka a diktátumról. És valóban ez maradt az egyetlen reményünk: a túlélés, a határon túliak iránti olthatatlan ragaszkodásunk. A 11 évvel ezelőtt elfogadott Honosítási törvényünk, a határon túl élő magyarok egybekovácsolása, a nemzettragédia helyett a Nemzeti Összetartozás felmagasztalása.

Nagyúr a történelem. Már senki sem él, aki emlékszik a történelmi Magyarországra, nagyon kevesen az utolsó világégés szörnyűségeire. A 40 év alattiak semmit sem tapasztaltak a kommunizmus embertelenségéből, sőt, többségük a határokkal teli Európát sem ismeri már. Nagyúr, de a történelem különös is: a mostani koronavírus járvány miatt lezárt határok emlékeztetnek minket újra Trianonra. Kettő dologra is: egyrészt, hogy veszélyhelyzetben Európát is csak a nemzetállamok képesek hatékonyan működtetni. Másrészt egy kicsit – az újra kettészakított családok, ismerősök, munkahelyek révén – Trianon megbocsájthatatlan abszurditására is emlékeztetnek, hiszen nemcsak a Felvidék nem szűnt meg Magyarnak lenni, de az Ipoly sem vált hajózható folyóvá.

Az biztos, hogy Százéves sebeink nem gyógyíthatók a folytonos önmarcangolással, a szekértáborok megvadult, egymást hibáztató fröcsögésével, mert nem csak nemzetvesztő szabadkőművesek és kommunisták álltak szemben a dzsentri arisztokrácia és a korlátolt nacionalizmus bűnöseivel, hanem egész Európa megbolondult a századforduló sosem látott jólétében, dekadenciájában.

Csak azt kívánom, a mostani sosem látott jólétünk nehogy újra őrültségbe sodorjon minket a nihilizmus és a hedonizmus sötét sivatagai felé.

A sorsunk mindenoldali magyaroknak most is, mint a vesztes XX. század után is közös: a Kárpát-medencében százegy esztendő után is megmaradt magyar örökségünk és magyar közösségeink gazdasági és kulturális erejének fenntartása és erősítése.

Add Istenem, hogy a szabadság és a jólét illúziója nevében kiöntött koszos fürdővízzel együtt, soha se dobjuk ki közös gyermekünket: a független Magyarországot!

Így legyen – köszönöm megtisztelő figyelmüket!