Madách Imre

A megelégedés

Pór lelkek költék, hogy erény legyen

A megnyugvás sorsunkba: Óh! Nem az!

Csak addig Isten képe a kebel,

Míg kétkedik, feljebb tör és csatáz.

A gyáva test, mint renyhe börtönőr,

Le a gyönyörhöz vonja emberét,

Világa ez, mint féregé a gaz,

Túl rajta nem viszi tekintetét.

S ha foglya ekkor magasabbra int,

S a csillagok felé büszkén repül,

A börtönőr remegve fogja el,

Félvén eltéved avagy elmerül.

S harc támad köztük, véres, iszonyú,

Harcuknak tére az emberkebel,

A harctér vérzik, tart az ütközet,

Míg egyik bajvívónak veszni kell.

Ha a sárból gyúrt börtönőr veszít,

Az istenszikra vissza égbe száll,

Ez az, mit a por embere remeg,

A nagyszerű, a győzelmes halál.

Ha a test győz, szellem szárnya lehull,

A lepkéből csuszó féreg lesz és

A por közt folyton hizlalja magát,

S ez az erényes megelégedés.

Kiszúrjam-é hát a vágyó szemet,

Hogy meg ne kívánja a csillagot?

Kiöljem-é keblem érzéseit,

Hogy néma csend a megnyugvás légyen ott?

Miként velőtlen szent csontváz felett:

S ezért köztisztelet lesz majd a bér.

A tiszteletnél a küzdő kebel

Bánat könyűje vajh mi többet ér. –

Pór lelkek költék, hogy erény legyen

A megnyugvás sorsunkba: óh nem az!

Hadd bírja más, keblem te míg lehelsz,

Magasbra törj, kételkedjél, csatázz!