Felmenőim, a falusi iparosok

Bóta István írása

"Papám" - vagyis nagyapám, szegkovács volt - otthon állt a műhelye, kemencével, fújtatóval, üllővel, speciális fogókkal ellátva. Mindenfajta szeget készített, el lehet képzelni, hogy a lovaskocsis korszakban például milyen sok patkószeg kellett. A maszek világ után a kátéesz kora jött, ott negyvenhárom évig dolgozott, de emellett műhelye is működött. Édesapám is tud szöget készíteni, de még kovácsoltvas kapu is kikerült a keze alól. Vályogvetés: ahogy mi mondjuk: válykot verni, amit nagyanyám kicsi gyermekkora óta művel - nagyapámmal összekerülve saját vályogtégláikból építették fel házukat, de másoknak is készítettek ebből az építőanyagból.

Bizony, nem vetette föl a pénz a családot. Anyukám jó általános iskolai eredménye ellenére tizenhárom éves kora óta dolgozik.

Mi itt Nógrádmegyeren számon tartjuk a rokonságot. Főleg karácsonykor jön össze anyám népes famíliája. Ilyenkor derül ki, hogy az egyszemélyes ágyon többen is alhatunk, vagy ha nem, akkor az éjszaka reggelig tartó beszélgetéssel telik. Előjönnek a régi emlékek, a tizenkét személyes asztalt körülülve vidáman vagyunk. És ha ez az asztal is kevésnek bizonyul, az alkalomra bérelhetünk székekkel együtt másikat is, mert Nógrádmegyeren ezt is lehet ám!

Számomra öröm ez a meghitt forgatag, remélem, a barátságtalan világban megmarad ez a közösség!