Dr. Limbacher Gábor (1958)

1958-ban Budapesten született, az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban érettségizett, majd felvételt nyert a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kar nappali tagozatára, ahol 1983-ban gépészmérnökként végzett.

Már az egyetemi évei alatt markánsan körvonalazódott a társadalomtudományok iránti érdeklődése, ezért jelentkezett az ELTE BTK Szociológia Szakára, ahol szociológusi diplomát szerezett.

Időközben (műegyetemi tanulmányai befejezésekor) felvételizett az ELTE néprajz szakára. Bölcsészkari tanulmányait 1988-ban fejezte be.

1996-ban angol nyelvvizsgát tett, majd az ELTE-n summa cum laude minősítéssel folklorisztikából egyetemi doktori címet szerezett. 2003. tavaszán a Debreceni Egyetemen néprajz és kulturális antropológiai tudományokban Ph.D. tudományos fokozatot szerzett, szintén summa cum laude minősítéssel.

Már 1986 szeptemberétől a balassagyarmati Palóc Múzeum munkatársa lett. etnográfus muzeológusként, 1992-től pedig ugyanott főmuzeológus.

2000-2003 között - a Nógrád Megyei Múzeum átszervezéséig - megyei múzeumigazgató volt. Ezen időszak alatt egyúttal ellátta a balassagyarmati Palóc Múzeum és a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum igazgatói feladatait is. Az átszervezés után az új múzeumi vezetés tevékenységében már nem tudott részt vállalni.

Munkásságáért 2001-ben minisztériumi Nívó-díjat kapott.

Szakmai eredményeit tudományos konferenciákon való előadások, országhatáron túlnyúló szakmai kapcsolatháló, különféle publikációk és kiállítás-rendezések jelzik. Kiemelt szakterületei a néprajzi jelenkutatás, a népművészet, a népi vallásosság, népi gyógyászat, a társadalom néprajzi-antropológiai megközelítésű folyamatai, ezen ökoszisztémák, kulturális modellek működésének sajátosságai.

Hosszan lehetne csak sorolni az országhatáron is átnyúló szakmai és személyes kapcsolatait, Nagy-Magyarország területein túl, leginkább Ausztriában és Németországban vannak jelentős együttműködései.

1995-ben vezetésével valósult meg A népi vallásosság kutatása a Palócföldön című konferencia, 2001-ben a Palócok a múltban és a jelenben c. tudományos konferencia és kulturális napok.

Több országos, nemzetközi részvételű konferencián kapott felkérést elnöki feladatok ellátására, könyvbemutatókon, tudományos ismeretterjesztő előadások, film, TV- és rádióműsorok szakértői feladataira is megbízásokat kapott.

1997-ben jelent meg feleségével, Dr. Lengyel Ágnessel közösen alkotott könyvük, Népi vallásosság a Palócföldön címmel.

2002-ben készült el a Hazaszeretet, magyarságtudat a népéletben című könyve, amely a téma első összefoglalása. 2003-ban a Kereszténység, államiság Nógrád megye ezer éves történetében c. reprezentatív műve látott napvilágot. 2005-ben publikálta a Kegyelmekkel tündöklő Boldog Anya - Szent Anna tisztelete című monográfiát.

Főrendezője volt a Kereszténység és államiság Nógrád megye ezer éves történelmében c. millenniumi kiállításnak, amelyért minisztériumi elismerésben részesült.

Jelenleg az Önmagán túlmutató. Anna, Annamária, Annabella, Anikó... c. kötet és a Tárgyi és szellemi kultúra a Balaton északi térségében c. múzeumismertető közeledik a kézirat lezárásához.

A Magyar Néprajzi Társaság tagja és néhány éve választott tisztségviselője.

A balatoni térséghez való vonzódás és az akali porta egyre inkább Veszprém felé orientálta Limbacher Gábort. Őt is, családját is megérintette, ahol a Balaton és a Bakony illata érződik, ott szép lehet élni.

Balatonakaliban, a család népi műemlék portáján létrehozta a működési engedéllyel rendelkező Térségi Muzeális Gyűjteményt és állandó kiállítását: A kulturális örökség emlékei a Balaton északi térségében címmel. A Tájmúzeum új típusú módszereket alkalmazva mutatja be a Balaton északi térségének hagyományos népéletét és kulturális örökségét. Itt immár három éve Szent Iván-ünnepi tudományos konferenciát, kiállítást és térségi fesztivált szervez, rendez.

Feleségével Dr. Lengyel Ágnes Ph.D. néprajzkutató főmuzeológussal - aki továbbra is Balassagyarmaton marad - és segítőikkel létrehozták a közelmúltban nyílt Boldogasszony fehér fátyolával - Öltöztetős ábrázolások és szakrális textilek Közép-Európában I. Palócföld című nagy kiállítás, amelyhez nemzetközi konferenciát szerveznek 2009. szeptember 24-26-ra.

A Limbacher házaspár egyik fia informatikus-közgazdász főiskolás,a másik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi tanulmányok szakán tanul.

Dr. Limbacher Gábor 2009. július 1-től a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság főigazgatójaként tevékenykedik.

Néprajzosként a népi vallásosságot kutatod. Tudomásom szerint Nógrádban kezdted a munkád. Mikor és hogyan kerültél ide?

Egyetemi tanulmányi kiránduláson jártunk 1986 tavaszán a három északi megyében és a Palócföld határon túli területein. Mivel anyagi ágon putnoki rokonságom van, errefelé vonzódtunk, és a Palóc Múzeum akkori igazgatója, Dr. Zólyomi József nagyon kedvesen fogadta érdeklődésemet, állást kínált felségemnek, Dr. Lengyel Ágnesnek és nekem is. A néprajz szakot már balassagyarmati muzeológusként fejeztük be.

A Palóc Múzeumbeli állás iránti érdeklődésem azért is szándékos volt, mert pesti barátainkkal közösen terveztünk kitelepülni a fővárosból. A mai ország térképén, Balassagyarmaton nyugodott meg tekintetünk, mint amelyik régi megyeszékhely, szennyező ipari központtól távol esik, önálló arculatú táj, nem agglomeráció, de Újpesttől, szülőföldünktől nem esik távol, ahol talán még érezni a pipafüstöt, ahol a hagyományos értékek szerinti közösségi élet jellemzi a várost, és ahol az elnyomatás évtizedeit kellett átélni - mindez számunkra vonzást jelentett.

Az egyetemen először a gépészmérnöki szakot végezted el, majd a szociológiát, végül a néprajznál kötöttél ki. Miért jártad be ezt az utat a műszaki tudományoktól a társadalomtudományon át a vallási néprajzig. Utólag látod a jelentőségét?

Az egyéni adottságok és a családi tradíciók eredményezték a műegyetemi tanulmányokat. Mindkét nagyapám műszaki végzettségű volt, és bennem is hamar meglátták az ügyes gyermeket. Az általános iskolában és a gimnáziumban is inkább a játék, a sport és a leányszépség érdekelt, mint a (tan)könyvek forgatása, így szinte magától értetődően a matematika és a fizika adódott felvételi tárgyként, mert ha rááll az agyunk, akkor ezekkel a tárgyakkal viszonylag könnyen boldogulunk. De azért már az érettségihez közeledve érdeklődéssel fordultam az ELTE Bölcsésztudományi Kar felé, de az esélytelenek nyugalmával, hiszen magyar és történelem négyes osztályzattal indulva már nincs az a felvételi teljesítmény, amivel behozható lett volna a hátrány. A falu világa felé is vonzódtam, ezért jelöltem be a műegyetemi felvételin a mezőgazdasági géptervező szakot. Azonban hamar kiderült számomra, hogy én egyáltalán nem érzek hivatást a hagyományos mezőgazdaság gépesítésére, inkább elméletibb irányt választanék, ezért időközben átjelentkeztem a folyamattervezői szakra, erőműves ágazatra.

A műegyetemi stúdiumok közül leginkább a filozófia vonzott, talán nemcsak azért, mert Gelenczey Mihálcz Alirán igen vonzó és intelligens fiatal oktató volt. Családi neveltetésem és talán saját önálló egyéniségem alapján is szinte zsigereimben éreztem, hogy az 1970-80-as évek uralkodó politikai-közéleti állapotai nem jövőképesek, ez egyfelől először a műszaki stúdiumok felé orientáltak, de hamar beláttam, hogy változtatásra a társadalomtudományok felé közeledve lenne inkább módom. Ezért a harmadéves műegyetemi tanulmányaim mellett az ELTE szociológia szakán is tanulni kezdtem, majd a mérnöki diploma megszerzése után a néprajz szakot is fölvettem. Természetesen minden ismeret, "iskola" hasznunkra válhat, és bár a néprajzon belül a technikatörténet vagy a társadalomnéprajz nem lett a főbb kutatási területem, a szellemi tágasság gazdagít. Úgy vélem, a hagyományos műveltség kutatásával, feldolgozásával és az eredmények tudományos, valamint közművelődésben való publikálásával rátaláltam hivatásomra.

Egy időben a nógrádi múzeumok főigazgatójaként dolgoztál. Miért pályáztad meg a posztot? Igazgatóként mi volt a célod?

Több oka volt. Részint úgy éreztem, hogy tolom a múzeumi működést, ügyeket, teljesítményeket, és helyesebbnek gondoltam, ha húzom, vele együtt inspirálva a munkatársak munkakedvét, szeretetét, igényességét, alkotókészségét.

Másrészt nagyon megérintett voltam és vagyok Nagy Iván akadémikus múzeumalapító elszántságától, áldozatos intézmény-létesítésétől. A "szétszervezett" Nógrád megyei múzeumi szervezetben úgy véltem, tőlem várható el leginkább, hogy lehetőség szerint helyre állítsam a szétzilált viszonyokat. Szétzilálásnak tartom, hogy a végrendeletileg a balassagyarmati múzeumra hagyott könyvtár legértékesebb anyagát a Széchényi Könyvtárba kebelezték, hogy Nagy Iván műtárgy-relikviáit Szécsénybe vitték el, hogy számos más emlék Salgótarjánba került, és egyáltalán, hogy a történelmi megyeszékhelyet megfosztották a múzeumi központ szerepétől.

A nógrádi rendszerváltozás képtelen volt elérni, ami országosan szükségszerűen végbement. A munkásmozgalmi, majd legújabbkorinak nevezett múzeumot megszüntették, arra érdemes gyűjteményi részeit a Nemzeti Múzeumba integrálták, a többit leselejtezték. A salgótarjáni múzeummal nem ez volt a tervem, nem a leépítés, éppen ellenkezőleg: az eltüntetett karancsberényi Partizán Emlékház lehető visszaállítását is szerettem volna, egy olyan több állomásos komplex múzeumi hálózatot, ami országos, sőt európai jelentőséggel mutatta volna, mutatná be a szocializmus működését. A múzeumi központ a palócság egészére vonatkozó szerepvállalással azonban Balassagyarmatot illeti a szememben. Alapvetően fontosnak tartottam, hogy a múzeumi munkához integráljuk a turizmus egyéb összetevőit: szálláshelyek, bolti kínálat, stb. De nem lovalom bele magam e témába, mert minden igyekezetem ellenére sincs mozgásterem hozzá.

Végül is eltávolítottak a posztról. Miért?

Ennek is több oka van. Magyarország átpolitizált valósága a szakmai tevékenységbe is benyomult. Rólam lehetett tudni, hogy nem vagyok inaktív a politikai közélet előbbre vitelében sem. Emellett a munkatársi rövidlátás úgy találta, ha konspirálnak az általam preferált célok és irányok vagy személyem ellen, maradhat minden a régiben. Ahogy Salgótarjánban mondani találtam: maradhat a kávéidő, amit időnként munkaszünet szakít meg. És valóban, szinte máig úgy látszott, talán maradhat is még hosszú évekig. De azért mára az is látszik már fenntartói körökben, hogy ez mégiscsak tarthatatlan...

Ma sincs vége a történetnek. Most hol tart az ügy?

Éppen ma volt alkalmam mondani a megyei közgyűlés elnökének, Becsó Zsolt úrnak: a múzeum a megszállottak és az alkalmatlanok gyűjtőhelye. Érdemes rá törekedni: az előbbiek domináljanak. Reméljük, hamarosan ilyen irányú érdemi változások lesznek Nógrádban, mert igen fontos hivatása van a múzeumi hálózatnak a kultúra, a turizmus és a térségi-nemzeti identitástudat területén egyaránt.

Értek sikerek és kudarcok is Nógrádban. Hogy viszonyulsz a megyéhez? Szeretsz itt lakni?

Idén tavaszra az eszemmel beláttam: A Nógrád Megyei Múzeumi Szervezet reménytelen helyzetben van. Ezért benyújtottam pályázatomat másik szeretett pátriám, a Balaton-felvidék fővárosába, Veszprém Megyei Múzeum igazgatónak. Oda hívtak is, várnak is, bíznak és remélnek bennem-tőlem. Igen nehéz helyzet van arra felé is, főleg az anyagi hiány szorításában, de kétségtelenül pozitív kihívások várnak rám: leépítés helyett a fejlesztés programját kell kidolgozni és megvalósítani. Amennyire ismerem, kitűnő munkatársi gárdával vághatok neki a néhány éve kialakult lejtmenet fejlődéssé változtatásához. S ha valahol, a Balaton közelében erre az első számú vezetőnek jó reményei lehetnek és ezért felelőssége van. Mégis, elképzelhetetlennek tartom az elszakadást szeretett városomtól, megyémtől és a Palócföldtől ide- és odaát egyaránt. Hiszen én úgy gondolok Szlovákiára, mint hazám egyik elcsatolt államára. Már nem Magyarország, de a haza része...

Amikor véget ért az igazgatói pályafutásod, kicsit eltávolodtál Nógrádtól, a Balaton Felvidéken vettél házat, ahol múzeumot alakítottál ki, alakítasz ki. Mit tudhatunk erről a munkádról?

A hivatástudat munkált bennem, hogy nem tudok parkoló pályán maradni addig sem, amíg az abszurdnak érzett viszonyok normalizálódnak. De most talán legyen elegendő a Szent Iván ünnep, amit Balassagyarmaton már a nyolcvanas évek végén megálmodtam, de megvalósítására nem volt lehetőségem. Akaliban, Veszprém megyében egészen más, serkentő a környezet és a közeg. Remélem mielőbb így lesz Nógrádban is, hiszen a hivatásom nem érzem, hogy itt véget ért volna!

A közelmúltban - mint említetted - kineveztek a veszprémi múzeumi főigazgatóvá. Érzel valami elégtételt? Bizonyítani akarsz? Jólesik a hiúságodnak?

Nem elégtétel az, hogy Nógrádban semmivel sem mennek ettől jobban a dolgok. Én valójában maradni akartam, a családom serkentett a vállalásra, és a nógrádi bezárult kapuk jelentették a realitást. Feleségem, Dr. Lengyel Ágnes, aki kiváló szakember, azonban még marad, hogy a Palóc Múzeum ismét a Palócság Múzeuma lehessen, és Balassagyarmaté, a Felvidék kapujáé.

Mit fogsz másképpen csinálni Veszprémben, mint egykor Nógrádban?

Többet igazgatni, mentálhigiénés szempontoknak jobban eleget tenni, és kevesebbet kutatni, mert itt számos sikeres pályázat terhelt igazgatóként is. De lényegében nem én leszek más, hanem az ottani mentalitás. Ott nincs "két város konfliktusa" helyzet, azt hiszem és remélem, valóban arra a hivatásra és szerepre koncentrálhatunk, amellyel a múzeumi terület hozzájárulhat a leromlott közállapotok újranemesítéséhez.

Hol fogtok lakni ezután? Költöztök?

Nem szándékozunk, de erre a jövő ad választ. Kétségtelen, hogy ez praktikus és ésszerű volna, de vannak álmaink, nógrádi, felföldi álmaim, amelyek megvalósítására csatasorba állok, ha hív a szükség. Kérdés, lehet-e megkettőződni?

2009. június

Az interjút készítette: Varga Mária