Dr. Bernard Le Calloc’h

(1925)

A normandiai Le Havre-ban született, de tengerész ősökkel rendelkező igazi bretonnak vallja magát, amelyet tipikusan breton családneve is igazol.

Azt, hogy a breton (brezhoneg), az indo-európai nyelvcsalád kelta ágához tartozó nyelv mennyire gyakorlatias, egy példával igazolja. Kenavo, mondják a bretonok, amely üdvözletet jelentve, egyszerre helyettesíti a nálunk jó napot, viszontlátásra, szervusz és egyéb, a napszakokra vonatkozó köszöntéseinket.

Középfokú tanulmányai idején szüleivel 4 évig Algírban, az akkori francia gyarmaton élt. Ott is érettségizett, ezt követően az École coliniale-on, az ottani főiskolán kezdett tanulni. Terve azonban egészségügyi problémái miatt, illetve a francia gyarmatbirodalom kezdődő felbomlása következtében meghiúsult, így egyetemi tanulmányait a párizsi egyetemen fejezte be 1947-ben.

A II. világháborút lezáró párizsi békeszerződés igazságtalanságai és a kisebbségek, kis nemzetek, így a magyarok iránt érzett szimpátiája is vezette ahhoz, hogy sürgősen elfogadja a gödöllői premontrei gimnázium francia tanári állását. Nemcsak a diákjai tanultak gyorsan franciául, ő is magyarul, de a felekezeti iskolák 1948-as államosítása gyorsan véget vetett tanári tevékenységének.

A sors fintoraként magánélete éppen a nehéz történelmi időkben ért révbe.

A szolnoki születésű Katalinnal, egy pesti divatház munkatársával kötött házasságának erősségét mutatják azok a bensőséges versek, amelyeket felesége 2004-ben bekövetkezett haláláig írt hitveséhez, és amelyek 2012-ben az Accordia Kiadó révén Költemények Katalinhoz, drága hitvesemhez címmel francia-magyar nyelven kerültek kiadásra.

Házassága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Bernard Le Calloc’h a gödöllői gimnázium bezárása után is Budapesten maradt, 1953-ig követségi titkárként dolgozott.

Párizsba visszatérve az INALCO-nál (Institut National des Langues et Civilisations Orientales - keleti nyelvek főiskoláján) folytatta tanulmányait.

Belgrádi külszolgálatot követően, 1956-58 között a Miniszterelnöki Hivatalban tolmács volt.

1958-tól, De Gaulle elnöksége alatt a kormány szolgálatába állt, majd 1960-1974 között a gaullista párt központi hivatalában dolgozott. 1974-től Chirac miniszterelnöksége idején visszakerült a Miniszterelnöki Hivatalba, mint az egyik államtitkár közeli munkatársa.

1985-1995 között, a Szenátusban külügyi tanácsosként tevékenykedett, ennek utolsó évében, 70 éves korában vonult nyugdíjba.

Ez csak az államügyektől való visszavonulását jelentette, történészi, kutatói munkája ezt követően teljesedett ki, segítette őt nyilvánvalóan az is, hogy a nyugat-európai nyelveken kívül magyarul, finnül, észtül, újgörögül, szerb-horvátul, oroszul tud.

Ami bennünket, magyarokat érint, több mint 20 éve foglalkozik behatóan Kőrösi Csoma Sándor életútjával, könyvei és több mint 250 cikke, tanulmánya is mutatja ezt.

II. Rákóczi Ferenc személyével, franciaországi tartózkodásával, a fejedelemhez kapcsolódó francia és magyar, ismert és kevésbé neves személyiségekkel kapcsolatos kutatásokkal éppúgy foglalkozott, mint a párizsi magyar emlékekkel, írt tanulmányt II. Szilveszter pápáról, vagyis Gerbert auvergne-i szerzetesről.

A francia olvasókhoz közelebb vitte a csángók, a székelyek és a szombatos mozgalom történetét, írt és felszólalt a trianoni és párizsi béke igazságtalanságai ellen.

Több európai tudományos társaság rendes tagja, Ázsiai Társaságé, Földrajzi Társaságé, Finnugor Társaság alelnöke, a Magyar Földrajzi Társaság tiszteletbeli tagja, ennek gyűjteményét számos térképpel, dokumentummal bővítette.

2009. március 15-én a magyar kultúra szolgálatában kifejtett tevékenységéért, életművéért a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki.

Számos további kitüntetés, elismerés birtokosa, Pro Cultura Hungarica emlékérem (2007), Zsámboki Emlékérem (2007), Magyarok Világszövetsége - Magyar Nemzetért emlékérem (2008), Székely Nemzeti Tanács - Gábor Áron díj (2009), Magyar Földrajzi Társaság - Teleki Sámuel emlékérem, Klebelsberg emlékérem (2011).

A professzor úr 2000 júniusában Balassagyarmaton tartott előadást – amelyet a város Pro Urbe díjasa Scholtz Tivadarné Mohácsy Gitta kezdeményezett – Ligeti Lajosról, a híres orientalistáról, a város szülöttéről.

Pásztó városa és az ottani gimnázium ápol már hosszú évek óta kiemelt kapcsolatokat a francia történésszel, a Mikszáth Kálmán magyar-francia két tannyelvű gimnáziumban róla neveztek el egy tantermet, 2012-ben pedig Pásztóért emlékplakett díjat nyújtotta át neki Sisák Imre polgármester.

Bernard Le Calloc’h könyveinek kiadásában nagy szerepet vállal a Váci Városvédők és Városszépítők Egyesülete, ők adták ki a Magyarok Franciaországban, franciák Magyarországon. (2005), Magyar emlékhelyek Franciaországban (2006); Magyar sorsok Párizsban. (2007); Rákóczi és a franciák. (2008), Az ismeretlen Sauvegeot a francia finnugorisztika atyja (2010), Arcképcsarnokom (2011), Arcképek és idézetek (2012) c. műveit.

Franciául megjelent könyvei legalább ilyen jelentősek.

Körösi Csoma Sándor - a tibetológia alapítója (1988), A hidegháború elfelejtett epizódja - magyar-jugoszláv kihívás 1945-55, Finnország története, Magyarország története, továbbá több mint 30 tanulmánya szól Észtországról.

2006-ban a bresti Armeline kiadó Peuples en péril (Pusztuló népek) című sorozatának keretében jelent meg: Les Sicules de Transylvanie (Erdélyi székelyek); Les Csangos de Moldavie (Moldvai csángók) c. kötetei. E műveiért 2007-ben (az 1821-ben alapított) Francia Földrajzi Társaság nagy életműdíját kapta.

Felsorolhatatlan a számos írásának, tanulmányának a listája, amelyeket az elmúlt évek alatt írt különböző szaklapokban.

Magas kora ellenére Bernard Le Calloc’h a tengerész ősök magabiztosságával jár a világban, nemrégen autóját maga vezetve, Párizsból Erdélybe utazott, 2012-ben pedig az egy hónapos magyarországi tartózkodását, még egy kéthetes külföldi úttal megtoldva tért vissza Párizsba, ahol immár 2004 óta egyedül él.

A magyarokhoz fűződő különleges kapcsolatát pár éve egy írásában így foglalta össze, amely hűen tükrözi szemléletét:

Mintegy hatvan éve érzek mély, bizonyítottan rokonszenvet a magyarok iránt, amelyet azt hiszem tanúsítottam írásaimban és vallomásaimban...

Legyen az bármi, ami a magyarság számára bekövetkezik jó vagy rossz, nem hagy engem érintetlenül. És ezt jelenti ez a kifejezés: együttérzés, szimpátia, barátság.

************

Kevesebb gondja lett volna a magyarságnak nemzetközi renoméjával az elmúlt hosszú évtizedekben, ha százával, ezrével lettek volna olyan kitartó külföldi barátai, mint Bernard Le Calloc’h, a breton származású történész, nyelvész. Nemhiába nevezik leghűségesebb magyarbarátnak, 65 éve élete összekapcsolódik a mi sorsunkkal.

Valóban mindig kiérdemeltük mi ezt a hűséget, jól döntött, amikor érdeklődése a magyarok felé fordult?

Sohasem vártam hálát, de az tény, a kommunisták ideje alatt itt sok köszönetet nem kaptam. Az 50-es években nemcsak rám, és a franciákra, hanem a nyugatiakra is ferde szemmel néztek, úgy vélték, mi imperialista kémek vagyunk.

Azt nem mondhatom, hogy üldöztek, hiszen diplomata útlevelem volt, de érezhető volt abban az időben, a kommunista hatóság utál engem és valójában nagyon sajnálja, hogy tudok magyarul, röviden így jellemezhetném az akkori helyzetem.

Egy kis példa erre. Nagyon jó barátságban voltam az erdélyi költővel, Jékely Zoltánnal, igen kedves ember volt. De volt egy idő, amikor meg kellett szakítanom a vele való kapcsolatot, mert féltem hogy ismeretségünk miatt börtönbe kerül. Ez így volt. Bárminemű kapcsolat veszélybe sodorhatta őt és a barátainkat.

Azóta megváltozott a helyzet, most már ellenkező irányba forog a történelem, a rendszerváltozás óta újra nagyon jóban vagyok mindenkivel, mások is velem, de a régi időkben nagyon óvatosnak kellett lenni.

Lenyűgöző a fizikai aktivitása és szellemi munkabírása. De milyen génekből lehet erre szert tenni? Breton hajós vagy halász ősök révén? Meséljen kérem családjáról, és neve eredetéről.

Franciaországban - legalábbis a régebbi időkben - aki tengerész volt, az breton volt. A mi családfánk alapján ez a kapcsolódás biztosan állítható, és az is, hogy a Calloc’h család bölcsője Groix szigete, amely Bretagne déli partjával szemben fekszik, pár tengeri mérföldre attól.

XIV. Lajos korában már élt egy Calloc’h nevű ősünk, aki Lorient-be költözött, ekkortól ő is, majd ivadékai is, mind tengerésztisztek lettek, a hadi vagy kereskedelmi flottákban. Nagyapámat a normandiai Le Havre-ba helyezték, mert olyan hajón szolgált, amely Martinique és Guadeloupe között az akkor létesült összeköttetés új kikötőközpontja lett. Később azután a család és a szüleim is itt ragadtak. Abban az időben még a város fele breton volt, népviseletüket megtartották, hagyományaikat ápolták. Mára összekeveredett, összevegyült a normandiai és breton lakosság, Le Havre is iparvárossá vált.

Édesapám is tengerésznek készült volna, az I. világháború idején azonban a Közel-Keletre küldték, majd visszatérve jogász lett. Specialitása a tengerészeti jog, így sem ő, sem én nem lettünk már gyakorló tengerészek. Édesanyám nem breton volt, ő Champagne-ban született, a pezsgő hazájában. Rouenban ismerkedtek meg, amikor apám a Közel-Keletről visszakerült.

Az őseim és így a nevem is breton, nem is lehetne még bretonabb, bár több magyarral találkoztam már, akik téves népetimológiából kiindulva, engem Kallósnak gondolnak. Nevemben a Le névelő, az a betűt jelenti, amely hol megjelenik egy-egy családnévben a bretonoknál, hol elmarad. Nevem második része, Calloc’h lovat, ménlovat jelent, középkorban pedig még heves, buzgó, lelkes értelmű volt. Nevem végén a c’h torokhang, nem ritka a bretonban, ez a szó elején, közepén és végén is megjelenhet a szavakban, nevekben. A franciák, amint ismert, a h betűt nem ejtik ki, ezért hiátussal jelzik, a bretonok kemény torokhanggal ejtik.

Önéletírásában úgy vall, az igazságtalan párizsi békeszerződés, Illyés Gyulával való találkozása is megerősítette Magyarország iránti szimpátiáját, amely végül 1947-ben a gödöllői premontrei gimnázium francia tanári állásához segítette. Azonban a kommunista hatalomátvételt kemény évek követték, az egyházi iskolák is megszűntek. Hogyan élte meg ezeket az éveket?

Egyetemi éveim végén került kezembe egy Budapesten kiadott könyv, amely franciául kiválóan mutatta be az országot, a trianoni traumát, a magyar kisebbségeket, és a megoldatlan problémákat. Ez nekem új felfedezés volt, nem ismertem ezt megelőzően ezeket.

1947 februárjában azután a párizsi rádióban azt hallottam Gyöngyösi János külügyminiszter szájából, miért igazságtalan a párizsi békeszerződés, majd Bidault francia kollégáját ugyanerről, miért ez a lehető legigazságosabb.

Persze mindez a magyarok iránti rokonszenvemet erősítette, és amikor Dr. Lelkes István, a párizsi Magyar Intézet vezetője jelezte, lenne egy francia tanári állás Gödöllőn, gyorsan döntöttem.

Az állás a gödöllői premontrei rend iskolájába szólt. A premontreiek vezérelve a nevelés, a tanítás volt. Ők papok voltak, de mindenek előtt remek nevelők, jártassággal valamennyi tudományágban. Nagy gonddal, élvezettel, fegyelemmel tanították a fiatalokat, de nem voltak szigorúak. Nem voltak a jámborságtól olvadozó képmutató emberek, szent életet éltek, de nem voltak szenteskedők, és éppen ezt tetszett nekem.

Gödöllőn kezdetben nem volt francia oktatás, csak 1938-ban létesült, amikor Teleki Pál kezdeményezésére, az egyre erősödő német befolyás ellensúlyozására, Dr. Gerinczy Pál jószóvári prépost, a gödöllői rendház perjelje ezt beindította.

1947-ben, amikor ide érkeztem, még nem volt itt kommunizmus. Akkor Magyarország köztársaság volt, aminek alapismérvei jobbára megegyeztek a franciával.

Négy francia tanár dolgozott abban az időben a Francia Intézet szolgálatában, egyikük az Eötvös Kollégiumban, a másik az egyetemen, a harmadik Szegeden, én pedig a gödöllői gimnázium francia tanára voltam.

Nagyon jó barátságban voltam a tanárokkal, tudósokkal, akik a francia kapcsolatokat ápolták, én franciául tanítottam, közben viszont én is tanultam, diákjaimtól és másoktól is, magyarul.

Azonban rövid időn belül, 1948-tól minden megváltozott. Szinte minden posztot kisgazda foglalt el - köztársasági elnök, miniszterelnök, nemzetgyűlés elnöke - mégis a legfontosabb tényező Rákosi és Rajk voltak.

A kisgazdák féltek a kommunisták cselszövéseitől és a szakszervezetek tüntetéseitől, jött a szalámitaktika, 1948 nyarán pedig elrendelték az egyházi iskolák feloszlatását. Az államosítás szellemiekben és anyagiakban is óriási veszteséget jelentett.

Véget ért gödöllői pályafutásom, utána a nagykövetségen dolgoztam.

Bernard Le Calloc’h (baloldalt) egyik tanítványa társaságában a Hősök emlékművénél

De a politikától független dolgok is történtek, hiszen ekkor ismerte meg feleségét.

Katalin szolnoki születésű volt, utána Budapestre került. Egymás között magyarul és németül beszéltünk, de később gyönyörűen megtanulta a francia nyelvet, olyannyira, hogy amikor Franciaországban éltünk, senki sem sejtette, hogy nem született francia.

Csak jót tudok mondani róla, csodálatos feleség volt. Nyolc éve van már, hogy igen hosszú betegség után eltávozott. Minden nap gondolok rá, betöltötte az életemet, ő volt a napsugaram, nagy szerelem volt köztünk. Gyermekünk nem született. Mindkettőnknek volt leánytestvére, szüleink is éltek, sokáig kerek volt a világ körülöttünk.

Párizsba visszatérve, elvégezte a keleti nyelvek főiskoláját, ami még közelebb vitte térségünk, a kis népek nyelvei felé. Abban a korban, amikor a francia történészek számára ez egy kevésbé vonzó régió lehetett.

Hát igen, a franciák szemében a nagy szomszéd, amire figyelni kell, a német és az angol, távolabb tekintve, pedig az orosz.

A többiek, a skandináv népek és a közép, kelet-európai kisebb nációk már kevésbé számítanak, tehát a centrumból kifelé haladva az érdeklődés folyamatosan csökken.

Ez minden nemzettel így van, a nagy országok és a szomszédok tartoznak az érdeklődésük fókuszába.

Így van ez a történészeknél, kutatóknál is, a franciák figyelme kevésbé fordul a kis népek felé, viszont engem kifejezetten ez érdekelt.

Létezik ezen túl, a népek között egy bizonyos rokonszenv, sőt ellenszenv is, amit figyelembe kell venni. A németek és a franciák esetében a történelemben mindkettőre van példa. Az évszázados ellenszenvet, a II. világháborút követően immár a kölcsönös rokonszenv kíséri, megtörtént a német-francia kibékülés, ebben az európai gondolat alapítóinak nagy szerepe volt.

Több mint 40 éve folytat történészi kutató munkát és ebben kiemelten foglalkozik a kis népek történelmével. Elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a francia olvasók számára közelebb hozza a csángók, a székelyek hányatott sorsát, de írt az erdélyi szombatos mozgalomról is.

Egyelőre megfejthetetlen titokként említi a székelyek származását. Lehet valaha is remény a megfejtésre?

A gond az, a székelyek eredetére nincs írott forrás. Bíborban született Konstantin írt az akkori népekről, de az ő könyveiből sem derül ki, kik a székelyek, mi az eredetük, bár szó van kazárokról és más szomszéd népekről. A turkológusok véleménye szerint a székelyek eredetileg török törzsből származnak, persze nem törökországi, hanem közép-ázsiai törzsből. Én is ezt tartom a legvalószínűbbnek. De ez csak elmélet, mert írott forrás nem létezik.

Azonban a származástól függetlenül, az a legfontosabb hogy a székelyek magyarnak vallják magukat, sőt azt tartják, ők a valódi, az igazi magyarok.

Sok magyar azonban azt hiszi, hogy a székelyek mindig ott éltek, ahol ma. De nem így van.

Eredetileg a hét magyar törzshöz szervesen kapcsolódtak, majd nyugatra küldték őket, a mostani Ausztria területére, egészen az Enns folyóig, a gyepük védelmére, ezt követően kerültek mai végleges életterületükre.

Meg kell említenem azt az érdekes tényt, hogy a székelyek milyen harmonikusan illeszkedtek a magyarsághoz, a jászok és a kunok esetében például ez nehezebben ment, koronként változóan, de kevésbé érezték magukat ide tartozónak.

Szakavatott ismerője az észt, finn történelemnek, finnugorista is, de a kevésbé közismert személyek életútjával kapcsolatos kutatások legalább ennyire érdeklik.

Rákóczi fejedelem török tolmácsa, vagy Besse János, Jean-Charles de Besse, az első frankofon magyar író, de persze leginkább Kőrősi Csoma Sándor, akiről könyveket, megszámlálhatatlan cikket, tanulmányt írt, ők mindannyian példának hozhatók erre az állításra.

De én utóbbiról kérdezem, a kiemelkedő kutató vagy fanatikusan kitartó ember személye vonzotta Önt Kőrösihez?

Kőrösi kiemelkedő magyar hazafi volt, benne a kutatót is lehet tisztelni, de egyfajta aszkétikus fanatizmus nélkül céljait nem érhette volna el.

Arról értesült egy francia könyv révén, hogy a mostani Mongólia területén élt egy xiongnu nevű törzs, azoktól származnak a hunok. Úgy gondolta, ha a magyarok a hunoktól származnak, a hunok a xiongnu törzstől, tehát nekem oda kell mennem, ahol a xiongnu-k élnek. Mondhatnám azt is, szerencséje volt, hogy nem jutott el erre a területre, hiszen nem találhatott volna ott semmit, a hunok nem ettől a törzstől származnak, ez hibás elmélet volt. A hun származás elfogadottsága az ő korában természetes volt, hiszen gyakran írtak erről, sőt manapság is sokan meg vannak győződve, a magyarok a hunok leszármazottai. Lehetséges, hogy az idők folyamán néhány hun törzs megmaradt abban az övezetben, ahol a magyarok éltek, de erre semmiféle bizonyíték nincs.

Az tény, a hun származás a magyarokat évszázadok óta izgatta, ugyanúgy, ahogy ma is.

Én Cholnoky Jenő könyvéből ismertem meg Csomát, ez a könyv azonban teli volt hibával. Annak ellenére konstatáltam ezt, hogy akkor még nem ismertem Kőrösi életútját, de éppen a hibák ösztönöztek arra, hogy a témának, az ő személyének utána járjak.

A kutatás már két évtizede tart, keresem, kutatom Körösi életútját, Egyiptomban is ezt tettem, Alexandriában, Szíriában, Aleppoban is, hiszen ott is tartózkodott. Sok adatot szedtem össze, az útját rekonstruáltam, szinte azonosultam vele. Az őt kutatók helyzetét nehezíti, hogy alig mesélt, írt az útjáról, csak annyit, ekkor és ekkor érkezem, de hogy mi történt közben, arról nem. Amikor az angolok érdeklődtek kutatásai folytatásáról, szűkszavúan néhány sorban válaszolt nekik. 8 éven át maradt a Himalájában, 8 éven át dolgozott a szótáron és a nyelvtanon, de munkáiról nem beszélt senkinek.

Szerencsére volt néhány európai utazó, aki találkozott vele, például a francia Jacquemont. Ha nem találkoztak volna, alig maradt volna adat Kőrösiről.

Honfitársam mindent leírt, egész nap kérdezősködött Kőrösiről, többször találkozott vele, estefelé pedig lejegyezte amit hallott. Nem mindig tudta követni miről beszélt Csoma, hiszen Jacquemont természettudós volt, a keleti nyelvekhez keveset értett, de szerencsére Kőrösi elmondta például azt, hogy a finnek és a magyarok nyelvrokonságban vannak. Bár sokáig nem volt Kőrösinek tudomása erről a rokonságról, de hogy mégis tudott róla, bizonyítják a következők.

Amikor Göttingenbe küldték, logikus lett volna a közvetlen megközelítés, az út Bécsen keresztül Göttingenbe majdnem egyenes, de ő Lübeck felé ment. Pár napig ott maradt, kiment a kikötőbe, Skandináviába, feltételezhetően Finnországba akart elhajózni. Ez a napóleoni háborúk után történt, a császár hadai korábban megszállták Lübecket. A franciák kaviccsal töltötték fel a kikötőt, mindez az orosz flotta elleni művelet része volt, így a hajók nem közlekedhettek. Azt hitte sikeresebb lesz, ha Hamburgba megy, de ott is hasonlóképpen járt.

Megvan az akkori útlevele, ő is említi, hogy ezeket a kikötőket felkereste.

Erdélybe visszatérve már Kelet felé készült, Oroszország felé nem haladhatott, mert nem kapott császári útlevelet. Ezért dél felöl közelített, számos viszontagságon keresztül, de ez már egy hosszabb történet.

Professzor úr évekkel ezelőtt előadást tartott Balassagyarmaton Ligeti Lajos orientalista életútjáról, aki a városunkban született, tanult, majd nemzetközi hírnevet szerzett Kőrösi Csomával, ill. Belső-Ázsiával kapcsolatos kutatásaival.

Miben látja Ligeti munkásságának legfőbb értékeit?

Ligeti nagyon fontos szerepet játszik a magyar orientalista kutatásban. Ő szervezte újjá a háború után a Kőrösi Csoma Társaságot és az elnöke is volt sokáig. A Belső-Ázsiai tanszéket is vezette, mongolul, kínaiul, tibetiül tanult, olvasni is jól tudott, kiválóan ismerte Kőrösi műveit és a közép-ázsiai török nyelvekkel is behatóan foglalkozott.

Sárga istenek, sárga emberek c. érdekfeszítő könyvében elmeséli motivációit, végigjárhatjuk vele képzeletben a térséget.

Ő volt a magyar orientalista tudomány alapítója, bár elődei is jelentősek voltak, de nem annyira, mint Ligeti, ő az egészet egységként kezelte.

Hazámban a szűk szakma, a keleti nyelvek tanárai ismerték, a Földrajzi Társaság tudósai azonban már kevésbé, de ez szinte természetes, kis nemzetek tudósai gyakran járnak így.

Ön számos alkalommal szót emelt a magyar kisebbségek és a magyarság érdekében, de kiemelkedő fontosságú a Trianon 90. évfordulóján közzétett nyílt levele, amelyben azt írja, az 1920-as, majd az 1947-ben megismételt felosztás igazságtalanságaival az egyesült Európának szembe kell egyszer nézni.

Ön hosszú éveken keresztül dolgozott a francia államigazgatás különböző posztjain, látott valaha is szándékot arra, hogy Franciaország a status quo megváltoztatásának gondolatával foglalkozzon?

A franciák a II. világháborút követően és ma is úgy tartják, ahogy vannak a határok, úgy maradjanak, de bevallják, kiemeltebben kellene foglalkozni a határokon belüli kisebbségekkel. Én a levelemben a szembenézést úgy értettem, az Unió, ha komolyan hajlandó erre, legalább a kisebbségek védelmével foglalkozzon kiemelten.

Így lehetne elérni, hogy minden kisebbség olyan előnyöket élvezzen, mint pl. a dél-tiroliak, ők a nyelvhasználat, a parlamentjük révén is szinte önállóak.

Tehát a határhoz nem nyúlunk, de határon belül teljes autonómiát adunk, mert ha bármelyik határt megváltoztatnánk, akkor az összessel ezt kellene tennünk.

Ne felejtse el, hogy századokon keresztül Európa népei egymás ellen harcoltak, sokáig a szomszédok rovására akartak terjeszkedni. Ilyen volt a németek és a franciák között, pl. Elzász kérdése. Az elzásziak, bár valahol német gyökerűek, de francia identitást vallanak.

Elzász az I. világháború alatt német volt, majd francia lett, majd II. világháború idején a csere újfent megtörtént. Azért, hogy ne legyen többé szándék a határváltozásra, a legjobb politika, ha védjük az adott nemzetnek, a saját határain túl élő honfitársait.

Meg kell szokni, hogy a szomszéd nem az ellenség, jó viszonyban kell lenni vele, ez az európai gondolat. Tudom, hogy ez lassan megy, mindenhez idő kell.

Nekünk Trianon ma is fájó seb, de területveszteségeinket fegyveres erővel akkortájt eredményesebben lehetett volna korlátozni, vélik sokan. Balassagyarmat azon ritka települések egyike volt, ahol fegyverrel űzték el a határokat tágítani akaró cseh katonákat, így lettünk mi Civitas Fortissima. Reális lehetőség lett volna kiszélesíteni a békediktátum előtti területvisszaszerzést, vagy erre csak szerencsés helyeken volt lehetőség?

Magyarországnak abban az időben nem volt komoly hadserege, a békeszerződés értelmében kis haderőt tarthatott. Nem tudott volna semmit tenni a csehekkel és a többi szomszédjával szemben. Nem volt katonai ereje, ahhoz, hogy támadjon, tartós túlerővel kellett volna rendelkeznie.

Tény, hogy az elcsatoltak színmagyar területek voltak. Horthy, aki katona volt, tudta, hogy nincs mód a fegyveres megoldásra. Akkor még nem létezett a kis-antant, de fogalmilag megvolt, tehát figyelembe kellett venni. Magyarország gyakorlatilag tehetetlen volt, katonailag pedig béna ország.

A történelem tanulságai megtanítottak sokakat arra a közismert mondásra: a politikában ne mondd azt, hogy soha. Ki tudja, mit hoz a részben gazdasági, részben erkölcsi okok miatt repedező Európa sorsa, országok, határok omolhatnak le. A kis nemzeteknél egy ilyen helyzet teljes önállósodást indíthat el.

Korzika, Baszkföld, Katalónia, Skócia, Wales, Dél Tirol is példa lehet erre.

Hozhat-e egy ilyen helyzet megoldást Székelyföld autonómiájára, amiért Ön is évek óta küzd?

A határok lebontásával az emberek megszokják, hogy nem kell egymás ellen készülni, nem kell félni a szomszéd támadásától. A volt Jugoszláviában még létezett ez a szellem, a szerbek be akarták kebelezni a szomszédokat. De ez is megszűnt, elmúlt, bár jelentős véráldozattal. Franciaország a németekkel együtt dolgozik azon, hogy Európában minden téren együttműködés legyen. Nem könnyű a dolog.

Az említett népek esetében az autonómia biztosított, a teljes önállósodásnak pedig a határok nélküli Európában sok értelmét és realitását sem látom.

Abban erősen bízom, hogy lesz székely autonómia. De ehhez is idő kell. Másrészt a román hatóságok meg kell szokják magát az igényt, no és azt is, hogy Székelyföld az ország közepén van. Az államhatalom nehezen tudja elképzelni, hogy saját testén belül kell más érdekeknek engedni. Ha Székelyföld a határhoz közelebb lenne, talán könnyebb lenne.

A románok azt az elvet vallják: egy Romániában egységes román nemzet él. Meg kell szokniuk, hogy léteznek székelyek, és más népek is. Kényszerből megszokták hogy Moldáviában élnek románok, akik immár nem Romániához tartoznak.

Sok idő kell ehhez, legalább két generáció.

Ebben a repedező Európában Magyarország a maga gondjaival küzd, sajnos eléggé elszigetelődve. Ez ellen, a ma meglévőnél egy még szorosabb régiós együttműködés segítséget jelenthetne, amely szomszédainknak is előnyére válna.

A birodalomnak látszó EU ellen a kis népek összefogása lehet csak megoldás.

Vagy várjuk ki, amit Vlagyimir Bukovszkij, az akkori szovjet rendszer fő kritikusa mond: az EU magán viseli a SZU számos jellegét és birodalomként, mint a SZU, bukásra van ítélve.

Célszerű lenne egy még szorosabb együttműködés a régió országai között, két oknál fogva is. A magyarok szempontjából azért, mert nem jöhetne létre egy kis-antant, aminek napi realitása nincs, de mégis...

Másrészt ezeknek a népeknek közös érdekeik vannak, hiszen Európa közepén, keleti részén vannak földrajzilag, viszont az EU súlypontja Nyugaton van. A nyugati országok sokkal több befolyással rendelkeznek, meg kell szokni e régiónak, hogy amikor stratégia kérdésről van szó, akkor nem magyar, vagy szlovák érdek van, hanem közös fellépés.

Meg kell szokni, hogy együtt kell dolgozni, részérdekektől függetlenül, hiszen mindnyájan Európán belül vannak. De ennek megértéséhez is idő kell. Nem szabad elfelejteni, hogy 10 éve sincsenek az EU-ban, ahhoz hogy igazi szövetséggé alakuljon át a régió és az EU, 40-50 év kell, vagy több. Nyugat sincs hozzászokva az új tagokhoz, kérdezik, kik ezek a szlovákok, vagy mások. Meg kell szokni, hogy ugyanabban a kosárban vagyunk, ahogy a francia mondja.

Nem féltem Európa jövőjét, az EU nem birodalom és nem is lesz soha. Szovjetunióban egy párt volt, nem több. Ott az orosz volt a nyelv, itt sokkal több, bár EU-ban is sokan tanulnak angolul, mert ez az embereknek praktikus.

Unióban nincs Központi Bizottság, a brüsszeli nem az, bármenyire mondják sokan.

Az Európai Bizottság sok nép küldöttéből áll össze, messze nem a birodalmi tudat jellemzi.

Most sem cáfolta meg európai hitvallását.

Ön számos magyar állami, civil szervezet, szövetség kitüntetettje, ami Nógrádot illeti, a pásztói gimnáziummal évek óta rendszeres kapcsolatokat ápol, előadásokat, órákat tart, sőt egy tantermet is neveztek el Önről.

Talán ez a sikeres kapcsolatépítés is megérteti más iskolákkal, milyen lehetőségeket szalaszt el, ha nem tágabb dimenziókban gondolkozik.

Igen, Pásztóval, az ottani gimnázium révén hosszú évek óta rendszeres kapcsolatom van, örülök is, hogy nagy súlyt helyeznek a francia oktatásra.

De újakra már nincsenek lehetőségeim, bár jó egészségben vagyok, de az idő elmúlt. Nem akarok több feladatot vállalni, igyekszem minél kevesebb kötelezettségnek eleget tenni. Új tanulmányokat, anyagokat már nem írok, már azokon dolgozom, amiket évekkel ezelőtt elkezdtem, de még átdolgozásra, kiegészítésre szorulnak.

Bernard Le Calloc’h dedikál 2012. júniusában Vácott.

Több mint hat évtizede ismer bennünket magyarokat, történelmünket, nyelvünket.

Mit tudna tanácsolni nekünk, akik az európai kohón belül, de sok tekintetben mégis kívül élünk?

A magyarok - tudom, történelmi tradíciók okán is -– egy időben túlontúl előtérbe helyezték a német nyelvet, túl szoros együttműködést alakítottak ki velük.

Most az angol a divat. Elhanyagolják a franciát. Bizonyára önzőnek mond, hogy ezt említem. Viszont a francia nyelv egy speciális nyelv, a művelődés, az európai civilizáció alapnyelve, hatalmas irodalmi, művészettörténeti múlttal, háttérrel.

Kosztolányi azt mondta, el sem tudom képzelni a világot francia nélkül. De ő is művelődést értett alatta, nem azt, hogy e nyelv nélkül nem tudna Párizsban a sarki fűszerésszel szót érteni. A francia kultúra ismerete nélküli nem tudta volna elképzelni magát.

Köpeczi is így gondolkozott. Benedek István is, ő mindig sajnálta, hogy a kommunizmus évei alatt nem volt módja a nyelv, a kultúra folyamatos megismerésére. Jékely Zoltán is franciául tanult és nem angolul.

Az államférfiak is, Teleki, Apponyi, Klebelsberg mind tudtak franciául, sőt Horthy is, annak ellenére, hogy a Monarchia hadseregének nem éppen ez volt a vezényleti nyelve.

Kétségtelen, hogy az angol könnyebb nyelv, szókészlete kisebb, de a francia ismerete más dimenziót jelent.

Azt tanácsolom a mai fiataloknak, ne hagyják magukat az angollal teljesen legyőzetni, a művelt magyar ember tudott franciául és ennek így kellene lenni a mi európai uniónkban is.

2012. július

Összeállította, fotók: Nagy László