125 éve született dr. Kenessey Albert

Nagy volt az öröm 1889. április 27-én a budapesti Kinizsi utcában, mert megszületett a trónörökös Kenessey Béla református lelkész teológiai tanár és Vágfalvy Ilona családjában. Az egészséges kisfiú az Albert László nevet kapta a keresztségben. Életének első hat évét - két évvel idősebb nővérével, Saroltával és egy évvel fiatalabb öccsével, Kálmánnal - boldog családi körben élte a fővárosban.

1895 augusztusában Kolozsvárra költözött a család, ahová áthelyezték az édesapát teológiai tanárnak.

Albert, 1895 őszén a kolozsvári szász evangélikus, német tannyelvű iskolában kezdte meg tanulmányait. Testvéreivel együtt itt szerezték meg anyanyelvi szintű tudásukat Goethe nyelvéből.

1900. április 7-én súlyos csapás érte a családot. Elhunyt a szeretett édesanya 39 évesen. A háztartás vezetését az apai nagymama Kenessey Albertné sz. Perlaky Ida vette át.

A mindössze 42 éves apa lelkészi, tanári munkájába temetkezett, majd 1908. február 18-tól Erdély református püspökeként dolgozott 1918. január 8-án bekövetkezett haláláig.

Édesapám 1907-ben érettségizett a kolozsvári református gimnáziumban. 1907-től a Kolozsvári Tudományi Egyetem orvosi karán tanult, 1913-ban szerzett diplomát. Minthogy mindig tiszta kitűnő tanuló volt; 1913. május 2-án királygyűrűvel avatták orvos-doktorrá.

1913 szeptemberében Budapestre költözött, s a neves sebész professzor, Dollinger Gyula klinikáján lett műtőnövendék.

Azonban közbeszólt a történelem.

1914 júliusában kirobbant az I. világháború, melyben édesapámnak is részt kellett vennie. Megjárta a szerb, orosz, román, és olasz frontot. Szolgált lövészárkokban és tábori kórházakban.

Miközben gyógyított, ahogy lehetett, ő maga is megkapott két súlyos betegséget: hastífusz és spanyolnátha leküzdése után 1918 elején tért vissza az olasz harctérről főhadnagyi rangban, 60%-os hadirokkantként.

1919 márciusában sikerrel tette le sebészi szakvizsgáját Dollinger Gyula klinikáján, majd áprilistól alorvos lett a Rókus Kórházban Hültl Hümér professzor osztályán.

1921 októberétől első tanársegéd a Szegedi Sebészeti Klinikán Vidakovich Kamill professzor mellett.

Édesapámat 1925. június 15-én Sztranyovszky Sándor főispán nevezte ki a balassagyarmati megyei Mária Valéria közkórház sebész főorvosává és igazgatójává.

Vezetésével jelentős fejlődés indult meg a kórházban: az ágyszám 1925 és 1941 között 400-ról 908-ra emelkedett. Új osztályok létesültek: szülészet-nőgyógyászat, szemészet stb. Új, korszerű épületek készültek (női elmeosztály, konyha), központi fűtéssel látták el a régieket is.

Évente több tucat medikus tanult, gyakorolt az egyes osztályokon. Nyaranta pedig neves fővárosi orvosok is dolgoztak a kórházban, ahol a gyógyítással párhuzamosan változatos, nívós műhelymunka folyt.

Ezt a gyors fejlődést törte meg 1939 szeptemberében a II. világháború kitörése.

Édesapámat kora és egészségi állapota miatt nem hívták be katonai szolgálatra, de kollégáit annál inkább. Az ő pótlásuk, a növekvő gazdasági és ellátási nehézségek, a betegek - háborús sérültek is - növekvő száma kemény próbára tették. A kiváló gyakorlattal, teherbírással és önfeláldozó lélekkel dolgozó ápolónők, a Szent Vince rendi apácák óriási segítséget jelentettek e kritikus években.

1944. december 9-én a front is megérkezett a városba, s 1946 őszéig 2 nagy szovjet katonai kórház foglalta el az épületek többségét; mindössze a férfi idegosztályt hagyták meg civil gyógyítás céljára.

A háborút követően meginduló újjáépítés rendkívüli terhet jelentett Édesapám számára, továbbá a tény, hogy 1950 tavaszán egy éjjel az apácákat elvitték. Igazgatói ténykedéseit Salgótarjánból ellenőrizték. Ezért 1951 decemberében lemondott igazgatói állásáról és sebész főorvosként gyógyított tovább.

1960. február 15-én 70 évesen vonult nyugalomba.

Ezután még néhány évig urológiai szakrendelést folytatott a kórházban, azonban látása romlása miatt 1969-ben ezt is abba hagyta.

1973. január 31-én állt meg súlyosan beteg szíve.

Édesapám és édesanyám, Koltai Ida Balassagyarmaton ismerkedtek meg 1925. november elején, és 1926. június 19-én tartották meg esküvőjüket. Szeretetben, harmóniában éltek mindvégig.

Három gyermekük: Ilona, Béla, Miklós, napjainkban 90. évtizedükben járnak.

6 unoka viszi tovább Kenessey Albert emlékét.

2014. április

Írta: Kenessey Béla, Kenessey Albert fia