TERMAN BÉLA

A sziszegő karbidlámpa

Nógrádi hétvégi házam teraszán ülve a kora őszi naplementében gyönyörködtem, amikor tekintetem a nyitott ablakon keresztül a szobánk falán függő karbidlámpára tévedt.

A lenyugvó nap különleges fénnyel világította meg az apámtól örökölt öreg karbidlámpát.

Az idilli hangulat régi-régi emlékeket ébresztett bennem. A villódzó karbidlámpa régen elhunyt apámra emlékeztetett, aki bányász ember volt.

Szigorú ember volt az apám, mégis nagy-nagy szeretettel emlékezem rá.

Emlékeim a második világháború befejezését követő 40-es évek második feléből törnek elő, amikor már béke volt, de az ország még jórészt romokban hevert és az embereknek kettős nagy feladatot kellett megoldani. Egyrészt maguk és családjuk létét biztosítani, másrészt az országot újjáépíteni.

Apám a gondviselés akaratából élve hazakerült a hadifogságból és a szomszéd faluban lévő ásványbányában kezdett dolgozni.

A bányába indulásra korán reggel, már 5 órakor kellett készülődni.

Sötét téli reggelekre emlékszem, apám már ilyenkor fenn volt, én pedig arra szoktam ébredni a jó meleg libapehely dunna alatt, ahogyan a sejtelmes, sziszegő hangot adó karbidlámpát begyújtja, mely hirtelen fényével bevilágítja házunk verandáját, ahol elkezdődött a készülődés.

Hamarosan megérkezett nagybátyám, apám testvére is, aki ugyancsak a bányában dolgozott. Érces férfihangokat hallok, amint üdvözlik egymást, néhány szót váltanak, cigarettára gyújtanak. A készülődés alatt ide-oda mozogtak az árnyak a verandán a sziszegő karbidlámpák fényében, amelyek sejtelmes árnyékokat vetettek a lefüggönyözött ablakú szoba falára, ahol aludni szoktam, de a zajokra mindig felébredtem.

A falon villódzó árnyakat gyermeki fantáziám megszemélyesítette és mesekönyvem állatfigurái köntösébe öltöztette. Látni véltem az ordas farkast, cammogó macit, ugrándozó kutyust, játszadozó cicákat.

A falusi hajnali sötétség lámpafényei további emléket ébresztettek bennem.

Az adventi időszak felejthetetlen hangulatát.

A falu lakosságának túlnyomó része római katolikus vallású és templomba járó ember volt.

A karácsonyi ünnepekre való felkészüléshez hozzátartoztak a decemberi hajnali misék, vagy ahogy gyakran hallottam az öregektől, a roráték szertartása. A hajnali mise hat órakor kezdődött. A hóval borított sötét, csöndes utcán a lépteket sem lehetett hallani, csak az imbolygó fényű viharlámpák és egy-két sziszegő hangú karbidlámpa világítottak a templomba igyekvő híveknek. Gyermeki lelkülettel akkor csak a képet és a közelgő karácsony ünnepi hangulatát tudtam rögzíteni magamban, de ma már ki tudom mondani, nagyon szép volt, különleges adománya a sorsnak, hogy részem lehetett benne.

A bánya, ahol apám dolgozott, a szülőfalum, Romhány szomszédságában lévő Bánkon volt.

Bánk Romhánytól mintegy hat kilométerre van és ezt a távolságot abban az időben gyalogosan vagy biciklivel tették meg, akik a bányában dolgoztak.

A bánya több embernek adott megélhetést Romhányban.

Igazi kétlaki életmód volt a bányába járó emberek élete a faluban. A bánya mellett, szabad idejükben végezték a falusi paraszti munkát. Kicsinyke, párholdas birtokukon művelték földjüket, kapáltak, vetettek, arattak. Minden munka lehetőséget kihasználtak, hogy télire biztosítva legyen a családnak a tüzelő, meg az enni való. Valóságos küzdelem volt ez a létért. A falusi emberek közel éltek a természethez, harmóniában vele, mert tudták öröklött tapasztalatból, hogy a földre, vizekre, az erdőre, az állatokra jövőre is szükségük lesz, ha fenn akarnak maradni. Ezért úgy bántak ezekkel a javakkal, jószágokkal, hogy a reprodukálhatóságuk folyamatosan fenn maradjon. Korai gyermekkorom idejére úgy emlékszem, hogy a romhányi emberek megtalálták az egyensúlyt a természeti adottságok kihasználása és a fenntarthatóság között.

Napjaink híradásait hallgatva mintha valamit elfelejtett volna az emberiség. Szerte a világban természetkárosításokról, a természetes egyensúlyok megbomlásáról számolnak be a hírgyárak.

Peregnek a filmkockák gyermekkorom álomidejéből és az emlékezet máris a templomdombi iskola első osztályába repít. Ebből az időből kevéske, de nagyon éles emlékeim maradtak meg. Nem olyan régen, éppen régi fényképeket és régi emlékeket rendezgetve találtam egy számomra értékes dokumentumot, melyet megőrzött az idő. Az első osztály elvégzését igazoló bizonyítványomat, amelyet 1946. június 17-én állítottak ki.

A bizonyítvány A5-ös formátumú, anyakönyvi sorszámmal ellátott, érdemjegyeket tartalmazó, szabályosan géppel írott, aláírt már sárguló papírlap. Nagy büszkeségemre a kilenc tantárgy valamennyi minősítésére a kitűnő bejegyzés található benne. Gyanítom, hogy valamennyi korabeli osztálytársam is ezt a minősítést kaphatta.

A bizonyítvány aláírója Sebestyén Béla igazgató-tanító, aki a háború előtt és még abban az időben is kántor-tanító volt a romhányi iskolában. Az igazgató bácsi, így hívtuk Béla bácsit, a templomban a szentmiséken orgonált. A későbbi években már csak kántorkodott és jómagam is többször fújtattam neki a vasárnapi miséken. Volt egy szerkezet a kóruson az orgona mellett, amely az orgonának a működéshez szükséges levegőt adta. Ez egy nagyméretű állatbőrből készített tömlő volt, amelyet egy lábpedállal működtetett szerkezettel lehetett levegővel felpumpálni. A pedál taposásával kellett pótolni az elfogyasztott levegőt. Ezt a műveletet hívtuk fújtatásnak, melyet gyakran diákok végeztek.

Az emlékezet filmkockái tovább peregnek, a falu közösségi életéből idéznek emlékeket. A háború után hamarosan újraéledt a falu kulturális élete. Boncz Emil nevű jegyző szervezte a falu fiataljait. Színjátszó csoport, fúvós zenekar alakult a faluban. A színjátszók az iskola nagytermében játszottak, a fúvós zenekar pedig a nemzeti ünnepeken, a faluünnepeken mutatta be tudományát. Ennek az egészséges pezsgésnek az időszaka 1948-49-ig tartott.

Ezután történt valami. A községháza előtt megjelentek a falujárók teherautói, legtöbbször vasárnap délelőtt kilenc óra körül. A teherautók tetején hatalmas hangszórókból politikai oktatást tartottak a népnek. A nép ellenségeiről, reakciósokról, klerikális árulókról szóló szövegeket harsogtak a hangszórók, éppenséggel a nagymisére igyekvő falusi emberek fülébe is, akiknek a templomba vezető útja a községháza előtt haladt el. Emlékezetem szerint a falu népe nem rajongott a falujárókért.

Az iskola életében is változások következtek be, ettől kezdve az iskolából kitiltották a hitoktatást. Ekkor került az iskolába, szerencsére rövid időre, egy igazgatónő, aki kifejezetten lázította a diákságot, úgy emlékszem nem nagy sikerrel, a helyi esperes és úgy általában a papság és a katolikus egyház ellen.

Megváltozott a rendszer, megváltozott a szellem. Az iskola persze tovább működött, a felső tagozaton szerencsénkre kitűnő pedagógusok maradtak, akiknek elsősorban a nevelés volt a hivatásuk és nem a politikai továbbképzés.

Leperegnek az emlékezés utolsó filmkockái is, elérkeztem az 1952-53-as tanév végéhez, amely lezárta gyermekkorom és romhányi életem egy fontos szakaszát is.

Innen utam Balassagyarmatra, a Balassi Bálint Gimnáziumba vezetett, amellyel egy újabb fontos szakasza kezdődött életemnek.

Ha valaki olvassa ezt az írást, esetleg azt gondolhatja, az 1945 előtti világ maradéktalan visszavágyódása él bennem. Ez azonban nem így van, hanem arról van szó, hogy nem találom értelmes magyarázatát annak, hogy ami jó volt, miért kellett elrontani, ami használható volt miért kellett használhatatlanná tenni. Miért kellett a múltat végképp eltörölni szörnyűségesen ostoba jelszavát gyakorlattá téve, emberek, embercsoportok életét megnyomorítani, eszközöket, javakat az enyészetnek dobni? Miért?

A választ talán öreg karbidlámpám adja meg egyszer, ha majd a természeti jelenségek szerencsés együttállása a mesebeli csodalámpa képességével ruházza fel.

Nógrád

2009. szeptember