Emlékezés egy Alma mater-re -

Volt egyszer egy Ifi...

Szerkesztő társam tollából egy tárgyszerű írásban olvashatnak látogatóink arról, hogy az egykori Ifjúság úti Általános iskola évek óta parlagon heverő területére az önkormányzat lakásokat tervez építtetni. A hír önmagában örömteli is lehetne - lám, újabb lehetőség néhány fiatalnak a lakáshoz jutáshoz. A telket olyan vállalkozó szerezheti meg, aki vállalja, hogy a területen sorházas beépítésű lakásokat épít, amelyekből kettő az önkormányzat tulajdonába kerül, és talán két igazán rászoruló fiatal család lehet kedvezményes áron a lakója.

A hír olvasása bennem egy emlékfolyamot indított el, és ennek kapcsán fontosnak tartom, hogy ezek egy részét olvasótáborunkkal is megosszam. Biztosan vannak olyan látogatói is a honlapunknak, akik egykoron az Ifjúság úti iskola padjait koptatták, de talán mások számára is lesz tanulsága ezeknek a soroknak.

Egy kicsit személyes dologgal kezdeném az emlékezést. Én magam egy gyerekkori balesetem miatt hosszú éveket töltöttem kórházban és magán úton végeztem az alsó tagozatot. Ötödikes koromban végre elkezdhettem iskolába járni, de ez az év is felemás volt: a jobb időben szüleim kerékpáron vittek el a Rákóczi iskolába, de a tél beálltával ez a lehetőség megszűnt, és félig magántanulóként fejeztem be ezt a tanévet. Ennél fogva számomra - aki a vasúton túli terület, a Sűvítő lakója voltam - nagy jelentőségű volt az Ifi (ez volt a közkeletű elnevezése az iskolának!) 1963-as megnyitása, mert közelsége révén ide már egész évben el tudtam járni. Talán van, aki emlékszik még a "közlekedési eszközöm"-re is: egy piros rollerrel róttam az utcákat, ez segített abban, hogy a nem túl távoli helyre könnyebben eljuthassak.

Laci barátom leírása nyomán az én emlékeimben is egy szerény felszereltségű iskola képe bontakozik ki, de az ebben mutatkozó hiányokat egy remek pedagógus gárda szinte teljesen kompenzálni tudta. Különböző helyekről érkeztek hozzánk a tanáraink (szóbeszéd alapján azt is tudni lehetett, hogy néhányan talán büntetésből kerültek ki a "végek"-re), de mi, egykori diákok tanúsíthatjuk, hogy remek pedagógusok voltak. Igazgatónk Lisztes István volt, aki a testnevelés megszállottjaként a kezdetleges körülmények ellenére is pezsgő sportéletet hozott létre. Csapataink és egyéni indulóink a következő években sok borsot törtek a régi, nagy iskolák orra alá, mert bizony nem kevés elsőséget szereztünk a versenyeken és sok győzelmet arattunk felettük. Az irodalmat Görgey Kati néni oktatta, aki mély humanizmusával és hatalmas irodalmi műveltségével minket is megfertőzött és az olvasás szeretetére tanított. Bacsúr Sanyi bácsi és felesége, Marika néni (aki nekem osztályfőnököm is volt) a reál tárgyakat oktatták, a fizika és a matematika rejtelmeibe igyekeztek bennünket bevezetni. Talán nem teljesen eredménytelenül, belőlem az Ő alapozó tanításuk hatására lett - az eredetileg tervezett orvosi pálya helyett! - matematikus és sikeres egyetemi oktató. De szólni kell Pásztor Sanyi bácsiról is, aki a földrajzot oktatta - kicsit talán szigorúbban, a mai időkben egy ombudsman talán ejnye-bejnyét is mondana rá! Viszont Ő volt az úttörő-csapat vezetője, és bármennyire rosszallást vált ki a mai politikusok körében az akkori idők úttörő-mozgalma, mi ezt teljesen másként éltük meg. Remek kirándulások, vetélkedők, közösségi programok képezték az úttörő-élet alapjait, én ideológiai jellegű programokra nem is emlékszem, viszont a mi őrsünk - az én vezetésemmel - veszély-térképet készített a környék közlekedési gócpontjairól, segített rendbe rakni idős családok háza környékét, és egymást is segítettük pl. a tanulásban.

A tanulmányi munkában is sok sikert arattunk. A városi tanulmányi versenyeken sok tantárgyból végeztünk az első helyen, és többen a megyei versenyeken is eredményesen szerepeltünk. Ebben az egyéni képességeken túl hatalmas szerepük volt felkészítő tanárainknak, akik a tanórákon kívül is sokat foglalkoztak velünk, ezzel is segítve sikeres szereplésünket. A tanévzárókon igazgatónk minden évben hosszasan sorolta az eredményeinket, amiknek sok-sok jutalomkönyv volt az elismerése.

És szólni kell a nyári táborainkról is. Emlékszem, egyik évben Debrecen volt az úticél, és hogy minél kisebb költséggel lehessen ezt megoldani (a Sűvítő nem a gazdag családok lakóövezete volt!), néhány szülő is velünk tartott. Az Ő feladatuk volt a reggeli és a vacsora beszerzése és elkészítése, így olcsóbban, mégis laktatóan tudtak minket ellátni. És napközben strandra jártunk, múzeumot látogattunk, kirándultunk a Hortobágyra, ahol még lovagolni is lehetett - és szemtanúi lehettünk egyik ifivezető kísérőnk fellobbanó szerelmének egy kedves helybéli fiúval!

Nyolcadik után is vissza-vissza jártam kedves iskolámba. Ifivezetőként vettem részt a programok szervezésében, patronáltam az egyik osztályt és mint később kiderült, ott ismert meg engem feleségem gimis barátnője is. Aztán az évek múlásával a kapcsolat sokat lazult, én is elkerültem a városból, de a környék lakójaként még szemtanúja lehettem az iskola bővülésének, a tornaterem és az új osztályok megépülésének.

Aztán eltelt sok-sok év, és 2004-ben hirtelen erős vágyat éreztem arra, hogy megint találkozhassak egykori ifis osztálytársaimmal. Mert annak ellenére, hogy jól éreztem magam az osztályomban - sok remek gyerekcsíny és kaland részesei voltunk az évek során! -, valamiért osztálytalálkozóra egyszer se került korábban sor. Így aztán megpróbáltam összetrombitálni az egykori ifiseket, és csodák-csodájára, a 41 fős osztályból sikerült 25 embert összehozni. Ha ebbe beleszámítjuk, hogy sajnos hatan már nincsenek az élők sorában, ez egészen kiváló eredmény volt! Ezt a találkozót még az iskola épületében tudtuk megrendezni, és a mellékelt csoportkép is tanúsítja, a bejárat is a helyén volt még! Sőt, egykori tablónkat is megtaláltuk a folyosón, ezzel is fokozva az egyébként is remek hangulatot.

Aztán megint eltelt néhány év, és a következő találkozásom az Ifivel egy lomtalanítási akció keretében történt. Az összegyűjtött házi lomok leadási területe az egykori Ifi lebontott épületének a helyén volt! Fájdalmas volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy már se az iskola, se egykori helye nem létezik! Gyorsan távoztam is a helyszínről, rábízva a teendőket gyerekeimre - az emlékeim nem egy romterületről szóltak!

Sic transit gloria mundi - így múlik el a világ dicsősége!

2016. október 19.

Írta: Deák Ottó