If váránál a tenger…

Majoros István történész vallomásai prózában és versben

Kevésbé megszokott, hogy egy professzor, egyetemi tanár, fiatalságáról, életútjáról, magánéletéről, sőt, betegségeiről is szóló könyvet tesz közzé, vallomásokat, prózában és versben.

Pedig ezt történt Prof. Dr. Majoros István történésszel, az MTA doktorával, az ELTE prof. emeritusával, aki immár nyugállományba vonulása után a személyes kitárulkozást választva, egykori franciaországi tanulmányútjainak emlékeit felhasználva, egy rendkívül érdekes, bevallottan „hangulati önvallomást” tett közzé az If váránál a tenger c. könyvében.

A sorrend helyes, hiszen előbb érkeztek a „kötelezők”, Majoros István szakmai kiadványai, aligha maradt valamiben is adós, hiszen számos kötete bizonyíték erre, de talán ide sorolható még a Palócok földjén c. könyve is, amelyről itt íródott könyvajánló honlapunkra.

*

A világ csak hangulat…Ezt az elillanó, szinte felfoghatatlan valamit kerestem és keresem földi kalandjaimban – írja a szerző a könyv fülszövegében és szinte megadja, mit keressünk, vagy éppen ne keressünk könyvében.

Vallomásaiban nincs befejezés-tárgyalás-befejezés, következetes idő- és eseménysorrend sem. Az emlékek, vagy éppen egy-egy hosszabb-rövidebb történelmi eszmefuttatás spontán, lazán kapcsolódva jelennek meg a könyv oldalain, egyfajta impresszióként, szinte egymásba „karolva”.

Az események, élmények fő vonulata azért mégis adott, Majoros franciaországi tanulmányútjai, az 1974-es marseille-i útjától, Párizson át, 1996-ig.

A „francia kapcsolat” nem volt véletlenül, hiszen fő szakterülete a francia diplomáciatörténet, a francia-orosz kapcsolatok, a gallok szerepe a keleti kérdésben, tehát ezek tanulmányozásához a kinti levéltárak, könyvtárak nélkülözhetetlenek voltak.

Igy jutott el a szerző mindjárt Marseille-be, a Földközi tenger partjára, ahonnan egy pillantás If vára, Monte Cristo raboskodásának színhelye. Ennek felkeresése, felderítése biztos célnak és lehetőségnek tűnt akkor, de immár örök álom maradt Majoros számára, sohasem szállt hajóra, hogy a rövid utat megtegye. A pontos válasszal, a miérttel, talán saját magának is adós maradt.

Ha hangulat, akkor érzelmek, erősek, tartósak, vagy éppen gyorsan elmúlók. E téren Majorost elkísérik a nők, a velük kapcsolatos emlékek vissza-visszatérnek hol itt, hol ott a könyv lapjain. A kötet is az első szerelemmel kezdődik, ennek köszönhetők az első verskezdeményei. „Magamnak és Istennek írtam, ahogyan Németh László élete alkonyán.” – bár a kezdő költő gondolatai nem nyerték el irodalomtanárának tetszését, de ezt legkevésbé sem vette rossz néven.

Majd az első házassággal folytatódik, amelyről önkritikusan bevallja, meggondolatlan és elsietett volt, de aligha csak a férfi oldaláról, hiszen az ifjú feleség gyorsan beleszeretett egy libanoni orvostanhallgatóba. Az élet gyakorta ilyen szappanoperai, a kitárulkozás amennyire őszinte, annyira meglepő is.

Kellemesebb emlékként jelenik meg Dominique a könyv lapjain, a marseille-i, majd több más útjának kisérő múzsája, aki igazi francia jelenség volt, magával ragadó, de „csak” jó barátként maradtak meg egymásnak, ameddig az időmúlás el nem hozta a véglegesnek mondható eltávolodást, elszakadást.

Dominique és családja szinte bevezető volt a franciák ismeretlen világába, vallja a szerző, amely egyeseknek nyitott, másoknak zárt és kiismerhetetlen, leereszkedő, vagy éppen fensőbbséget hirdető, az egyéntől függően.

A tartósan erős, őszinte és máig tartó köteléket, a második feleség, a balassagyarmati származású Zsuzsa jelentette István számára, aki jóban-rosszban, betegségeiben is feleség, tudott és akart is maradni. Őszintén vall arról is a szerző, hogy saját gyermekkel nem ajándékozta meg a sors, de felesége két lánygyermekével kölcsönösen bizalmi kapcsolat alakult ki.

A személyes, néhol túl bizalmas leírásokat jól ellenpontozzák a francia benyomások és a gyermekkorra, családra, iskolaévekre, Hontra, Dejtárra, Balassagyarmatra vonatkozó emlékképek, amelyek, ha nosztalgikusok is, de precíz megfigyeléseken alapulnak.

Ami a francia emlékeket illeti, jelen sorok írójának az emlékképek szinte tükörképben láthatók, sok-sok várost, tájat, utcát, épületet magam is felismertem a leírásokból, egyrészt egy féléves francia ösztöndíj, másrészt éppen a magyar-francia személyi kapcsolati hálóm szövögetése okán.

Nos, a francia tájból, régiókból leginkább Dél-Franciaország, Provence vidéke áll a szerző szívéhez, érzelmeihez a legközelebb, ezek hangulata fogta őt meg a legjobban. A természet-táj-történelem-művészet összekapcsolásával a szerző élvezetes leírásokkal jutalmazza az olvasót. Ezzel szemben Párizsban, a világvárosban alapvetően a kultúra tobzódása vonzotta, és természetesen a jelentős középületek, történelmi emlékek tárháza, de az utcák egyhangúsága, vagy éppen a harmadik világból érkező bevándorlók tömegei elriasztják vagy éppen tovább gondolkodásra késztetik. Nem is maradtak el a történelmi gondolatok ennek kapcsán: a franciák gyarmattartó szerepéről, az asszimilációról és társairól.

Az utazás, a világ felfedezése további eszmefuttatásokra késztették a szerzőt, ahogy saját maga élvezte, éppúgy ajánlja is a fiatalságnak ezt a lehetőséget, természetesen nem a végleges távozással. Bevallja, sem disszidálás, sem külföldön való letelepedés nem foglalkoztatta, mondhatnánk, talán a gyökerek túl mélyre fúródtak a honti, nógrádi földbe.

Les voyages forment la jeunesse – az utazások alakítják az ifjúságot, idézi a francia közmondást, majd ehhez kapcsolja Széchenyi és Kossuth ezirányú tetteit és elképzeléseit.

A szülőfölddel, Honttal, az 1950-60-70-es évekkel kapcsolatos emlékek, a családi minták rendszeresen visszatérnek a könyvben, hullámokban, mint a tenger maga. Ezek a minták nem mindig rózsaszínűek, és vidámak, hiszen a dejtári születésű Mamát 40-es éveiben elragadja a halál, talán azért is, mert örökös viaskodásban állt anyósával, az Apa az ország különböző pontjain építőipari munkásként kereste a kenyerét, a hétvégi hazajárók sorsában osztozva.

Talányos, hogyan lett a kétkezi munkához, földműveléshez, állattartáshoz szokott családban Majoros István első generációs, ráadásul magas szintre jutott értelmiségi. Egy rossz szó sem olvasható tőle erről a világról, sőt, a kisgyerek-kisdiák Majoros István igyekezett a jó példákat megőrizni a felmenőktől, az állandó és kitartó munkát, a szorgalmat, mások tiszteletét, ha kell, a szegénység elfogadását, a beosztást. A falusi közösségi élet emlékei élesen megmaradtak érzelemvilágában, a hosszú téli esték, a tollfosztások alatti beszélgetések. A közös időtöltés aligha történhetett másként szülőfalujában, ahogyan sok más nógrádi faluban sem, hiszen az elektromos hálózat kiépítése Honton például csak 1955-re fejeződött be.

A pedagógusok szerepére, fontosságára élete jó példával szolgálhat, kiváló tanárai voltak már az általános iskolában is, akik mellett gyorsan a történelem vonzásába került. Ha már tanárokról van szó, kitér a gimnáziumi, balassagyarmati éveire is, amit 1964-ben kezdett bejáró diákként. Külön kiemeli tanárait, a Szabó házaspárt, Kovács Ferencet, Kofét. Szabó Károly tovább csiszolta történelmi ismereteit, a tanítvány követte tanárát a verselésben is. Gyarmaton a kultúra, a harmónia, a hangulatok vonzották, úgy, mint Szabó Lőrincet is, aki arról írt: „Balassagyarmat tíz vagy húsz apró tényt jelent számomra, és egy óriási hangulatot.”

Az emlékeket a bejáró diák utazási emlékei is növelték, ebből így faragott verset:

Szalad a fény a síneken

S el-elnézem a vonatról,

Hogyan suhan mint az életem,

Ebből az árnyékvilágból

Ponttá olvad a paralel

Valahol ott nagyon távol

Így válik múlttá a jelen

S a jövőmet alig látom

(…)

Ami Majoros István szakmai életútját illeti, ebben is tartogatott egy-egy meglepetést, ezekről is őszintén vallott könyvében. Például arról, hogy mielőtt 1982-ben Pécsett megkezdte volna egyetemi munkáját, kipróbálta magát újságíróként és rádióriporterként is.1978-1979 között a Tolna Megyei Népújságnál dolgozott, bár már akkor is tudatában volt annak, ezt a munkát nem neki találták ki. Majd ezt követően 4 évig rádióriporter volt a Magyar Rádió Pécsi Stúdiójában, úgy, hogy alapvetően viszolygott a mikrofontól. Ezt a két kitérőt azzal indokolta, ki akarta próbálni magát és valóban, az önmaga elé állított próbák sosem álltak messze Majoros Istvántól.

Nincs mód itt az egyetemi tanári, oktatói, kutatói életút, a megszerzett különböző címek részletes ismertetésére, de mindenképpen elismerésre méltó a publikációk, könyvek, szakmai munkák hosszú listája.

E téren tehát István révbe ért, sőt a jelképes kikötőben sok jogos „hurrá” fogadhatta, de mindezt beárnyékolta, és nyugdíjba vonulását követő időszakot alapvetően megkeseríti két súlyos betegsége. Ezekről a számára váratlan, kései bajokról részletesen ír könyvében, szinte kitárulkozva, kibeszélve a műtétek, kezelések tortúráit. Volt, hogy az orvosok már lemondtak róla, de semmi kétség, Istvánt az egész életútján végigkísérő akaraterő, a „nem feladni” elve most is győzedelmeskedni fog.

Ehhez támogatást önmagán túl, a családjában talált, az élet harmóniájának megtalálásához pedig egyre inkább az Istenhez fordul.

Hogyan is írja könyvének végén? A hangulatok hosszú távon kiegyensúlyozzák egymást és megteremtik életünk harmóniáját. Innen már csak egy lépés az Istenhez vezető út.

*

2017-ben, az Underground Kft. támogatásában, magánkiadásában jelent meg a 334 oldalas könyv, amely az internetes forgalomban még hozzáférhető.

2023. április

összeállította: Nagy László