Ideiglenes búcsú

Nos, azért lesz csak az, mert egyrészt a szívemből, agyamból sosem fogsz távozni: ravasz módon jól befészkelted magadat oda, s jól is érzed ott magadat. (És milyen jól tetted ezt… Csak köszönni tudom. De erről talán picit később.)

Másrészt pl. már holnap találkozok Veled az erdőn, ahova megyek, mert tudom, hogy „in medias res” szembe jössz majd velem, vagy legalábbis vállam érintve érkezel egy keskeny, de szép ösvényen…

Amúgy azt gondoltam, miután megtudtam ezt az egész „elszállásodat”, hogy a végső személyes levélkét majd éjnek idején vetem papírra, hiszen bagoly lennék én is, akárcsak Te, de mégis úgy alakult, hogy reggel van most. Lassan gyűlnek a vaskos fekete sorok a fehér lapon. A kockacsendben.

Egyébiránt szervusz Öregfiú, pardon bocs, hogy nem ezzel kezdtem rögtön, de tudod jól, hogy szerettük az ilyen formulákat. Voltam én neked Lacikám is, ahogy Te is nekem Gábikóm (jó palócosan, ahogy illik, tanítottál is erre, több-kevesebb sikerrel).

Kezdjük akkor? Jól van, én kezdem.

Ott kezdem, ha nem haragszol - de ha igen, akkor is, „he-he”, szeretted ezt a „he-hé-t”, Ne tagadd! Ugye? -, hogy bizony nekünk sem volt felhőtlen kezdés ez a barátság. Ifjonti kardos lendületből, s dacból nehezményeztem, ha a históriából oktattad a diáksereget, s engem - mint „szakost” - indexre tettél. Persze mentségemre szól, hogy nem tudtam: Te „magyaros-népművelőként” is jobban ismerted a törit, mint én azt valaha.

Érkeztél tehát „tüzes viharral, dörgés-földrengést közt, mint Jupiter”, hogy Shakespeare-t idézzem az V. Henrikből, és bevágódtál madáchi bölcseleteddel abba a kollégiumba, ahol nevetve-szenvedve (mikor hogyan) eltöltöttünk közösen néhány szép és vidám évet. Kedvenc mondatom volt (és most is az) Tőled, amit a hivatalos naplóba írtál, hogyaszongya: „Rendkívüli eredmény nem történt.” (A „Rendkívüli esemény nem történt.”- helyett). Dőltünk is kollégák jobbra-balra a nevetéstől ezen a tételmondaton.

De ezek a szép évek attól lettek igazán szépek, hogy megtaláltunk egy közös nevezőt: a természetet és a természetjárást.

Jöttek a túrák magas, és kevésbé magas hegyeken, dombokon, fűszál armada s erdőrengeteg közt, köveken taposva, izzadt verejtékkel, harcolva-küzdve, villámmal dacolva, a szelet kifütyülve, a kerítéseket kiröhögve valami mindig újért, érdekesért, mert közösen akartuk megfejteni a rejtélyt, ami az előttünk magasodó dombokon túl lapult, azt az ismeretlent, amire mindketten vágytunk.

Fogaras „cápafog gyűjteménye”, a Retyezát tengerszemei, vagy éppen „legszentebb, legmagasabb oltárunk”, a Tátra ormai. Láncok és drótsodronyok, kapaszkodók és ereszkedők, látvány-orgiák tömkelege, és csendes-békés rácsodálkozások. Mind a miénk volt. S az is marad örökre…

Aztán vízre is vittél, másik lételemedre, igaz, erre nehezebben álltam rá, de mégis csobbantak azok az evezők a Tisza-tavon az elmúlt nyáron, felejthetetlenül bearanyozva, mintegy megkoronázva közös élményeinket. Volt még terv itt bőven.

De tanítottál, s oktattál is - néha a magad vitriolos, ámde szerethető módján-, amit utóbb már mindig hiányoltam Tőled. Kellett volna az a hasznos, és építő kritika, ami tovább visz engem. Lehet, hogy meg voltál már így velem elégedve? Hmmm. Talán mert azt hitted, már eleget tanítottál, mint egy jó apa?

Igen. Sokszor éreztem azt, hogy baráton kívül más is vagy nekem, de ezt sosem mertem kimondani. Pedig így volt bizony.

Ide figyelj, Te nyakas kálvinista, ezt is jól kitaláltad, s megszervezted: mert ne tagadd, hogy így volt! Hogy ennyien mind, akik valamikor, valaha szerettek - s persze még most is így van ez -, ezeket mind egyszerre csődíts ide, hogy mind egybe’ legyenek!? De miért? Kiáltok most későn az égre! Miért? Mi az, amit mindannyióknak, kik itt vagyunk mostan hamvvedred felett, el akartál mondani?

Talán eltűnök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.

Elpazaroltam mindenem,

amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet

szem-maró füstön szárítottam.

Bánat szedi szét eszemet,

ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát

a vágy, mely idegenbe tévedt.

Most rezge megbánás fog át:

várhattam volna még tíz évet.

Dacból se fogtam föl soha

értelmét az anyai szónak.

Majd árva lettem, mostoha

s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont

szabadnak hittem és öröknek

és most könnyezve hallgatom,

a száraz ágak hogy zörögnek.

Talán ezt? Tényleg ezt? Vagy mást?

Hiányzol. Nagyon kellettél volna még. Itt lenne helyed.

Csak, hogy tudd: fiaim hiányolnak. (Amúgy is ismert mindenki Téged, hisz találkoztunk, ettünk-ittunk-beszéltünk együtt, közösen.)

Egyszer Csanádot csípte csalárdul a szúnyoghad a Körös-parton, mire nemes egyszerűséggel azt válaszoltad a tudásra vágyó gyermeknek, hogy „Minden jó helyen vannak szúnyogok, nem tudtad?”.

Édesapám nem hitte el, mikor egy héttel ezelőtt - nem létező bátorságomat összeszedve - közöltem vele, amit ilyenkor kell. Nagyon tisztelted őt, engem is erre intettél, s ez kölcsönös volt részéről.

Nem szólt egy ideig. Aztán szólt, de nem értette. Én sem értem…

Tudom: mennem, mennünk kellett volna, igen, és ez itt minden jelenlévőre vonatkozik, mert Ő várt minket. Mindig, és egyre csak. Hogy menjünk, hogy beszélgessünk, hogy értelmet adjunk annak a pohár bornak, hogy megfejtsük Madách tételmondatát: „A cél a Halál, az élet a Küzdelem!”

Bizony, sok megfejtenivalónk maradt hátra, dolgavégezetlen, befejezetlen.

Tudtad jól, mert Veled osztottam meg leginkább, legtöbbször, hogy változás előtt az életem. Ebben Te mindig megértő partner voltál, s kíváncsi is voltál arra, hogy milyen lesz majd.

Azt hiszem, hogy erről még kell beszélnünk majd Barátom!

Azért van itt még egy különösen fontos gondolat, amit agyamba véstem, mindörökre. Azt mondtad ugyanis valamikor: „Mindkét gyermeked egyformán szeresd! Soha ne éreztesd az egyikkel, hogy a másikat jobban szereted!”

Megértettem példádon. És így teszek.

Na, és most vége.

Annyit mondhatnék még Neked, Te Leginkább Legjobb és Legalkalmasabb Barátom, ha nagyon szeretnéd, hogy harmadnap is itt leszek Veled.

Bár Neked akkor más dolgod lesz.

„Et resurrexit tertia die.”

Isten Veled!

Megyeri Laci

(Megyeri László búcsúbeszéde 2021. május 14-én, Farkas Gábor temetésén, Balassagyarmaton)