KÖNYVBEMUTATÓ

Madách Imre Városi Könyvtár

2019. április 25.

Nagy László:

AZ IPOLYTÓL DACHAUIG

BARÁTI HUSZÁR ALADÁR ÉLETTÖRTÉNETE

(1885-1945)

A csehkiverés centenáriumára jelent meg a BBK könyvek 2. kötete: Baráti Huszár Aladár, egykori városparancsnok élettörténete. A könyvet Majdán Béla várostörténész és a szerző, Nagy László mutatta be a könyvtár közönségének. A szerző megköszönte Tyekvicska Árpád lektor, Deák Ottó informatikus és a kiadó munkáját, amivel hozzájárultak a könyv megjelentetéséhez.

Baráti Huszár Aladár életpályája dióhéjban:

1885. május 10-én született Ipolybalogon. Államtudományi tudor végzettséget szerez. Nógrád vármegyei aljegyző, majd főjegyző. Szilassy Máriával kötött házasságában három gyermeke születik. Az első világháborúban a galíciai fronton harcol. Több háborús kitüntetést kap.

Leszerelése után ismét Balassagyarmaton, a vármegyénél szolgál. 1919. január 29-től városparancsnok a cseh légiósok elleni harcok során, midőn a gyarmati katonák, vasutasok és polgárok megmentenek egy darab földet a hazának.

A Kommün határozata alapján rendelkezési állományba kerül, majd bujdosnia kell, elfogják, kivégzés fenyegeti, de a tiltakozások hatására megmenekül.

A Tanácsköztársaság bukása után 1919-23 Nógrád és Hont vármegyék kormánybiztosa, majd főispánja. 1923-32 Komárom-Esztergom vármegyék főispánja, majd Győr-Moson-Pozsony vármegyék és Győr szabad királyi város főispánja. 1932-34 Budapest székesfőváros főpolgármestere, 1934-1944 az OTI elnöke, a Felsőház tagja.

A Nemzeti Egység Pártja budapesti elnöke, a Vitézi Rend tagja, a Törzsökös Magyar Nemzetségek Szövetsége alapítója, Magyar Királyi titkos tanácsos, a Magyar Nemzeti Társaskör tagja.

Németellenessége miatt 1944. április 3-án a Gestapo letartóztatja, Dachauba szállítják. A lágerben 1945. február 5-én kiütéses tífuszban hal meg. (Egyes lexikonok tévesen Mauthausent jelölik meg halála helyéül.)

Nemzeti elkötelezettségű, magyarságát fanatikusan védő és tisztelő politikus hosszú, kanyargós életútját ismerhetjük meg a könyvből. Bepillantást nyerhetünk a Blaskovich, a Huszár, a Puky, a Szilassy és a Vizsolyi család sorsába is. Ez a nemzeti érzést, pozitív példát felmutató nemesi réteg a II. világháború után eltűnt, amellyel Magyarország igen sokat veszített.

Az ipolybalogi kastély maradványa, középen a keszegi kastély, jobbra a balogi kastély védett hársfája

Majdán Béla és Nagy László

Huszár Aladár jó példát kapott a szülőktől mindkét részről. Különösen az anyai ág, a Blaskovich család volt rá nagy hatással. A nemzeti érzést, fanatikusságot édesanyjától örökölte. A családban azt tették, amit az eleiktől láttak és azt át is örökítették. A Blaskovich Jolánról szóló idézet jól tükrözi gondolkodását, nézetrendszerét, szóhasználatát. László Péter, a Tormay Társaság tagja olvasta fel az idézetet.

László Péter

Huszár Béláné - Blaskovich Jolán jellemzése 41. o.

"Édesanyám ízig-vérig magyar lelke volt az az erő, amely engem elválaszthatatlanul odakötött fajtámhoz. Magyar asszony volt ő, a szó igazi és nemes értelmében. Egyénisége tiszteletet parancsoló volt, úrnő, igazi magyar háziasszony és gondos családanya egy személyben. Most is hallom pattogó, zsörtölődő hangját, amint rendelkezik, parancsol vagy korhol. Kinézésével szigorúnak és ridegnek látszott. Ítéletében kemény és határozott, de amellett a természetességnek, egyszerűségnek, a szívjóságnak és önfeláldozásnak csodálatos keveréke volt. Szerette a körülötte élő népet és a nép is szerette és megbecsülte őt. Nem volt senki a faluban, kicsi és nagy, asszony és gyermek, férfi és legénysorban élő, akit ne ismert volna, akinek ne ismerte volna legszemélyesebb ügyét, ne ismerte volna baját és gondjait, s akiknek sokszor kicsi gondja és keserve ne érdekelte volna őt és ne kötötte volna le. Esténként ott ült a templom melletti kőkereszt lépcsőjén és nézte a hazatérő ménest, gulyát és a munkából megtérő embereket.

A hazatérő férfiak, asszonyok, leányok és gyermekek mind odajöttek köszöntésére, nem volt senki, akihez ne lett volna egy jó, kedves szava, vigasza, bátorítása, vagy tanácsa. Tudta, kinek beteg a gyermeke és a felesége, azt is tudta, kinek mi történik a háza körül és együtt örült a gazdával, ha a borjú vagy csikó szép és egészséges volt. A kisgyermeket, mielőtt keresztelni vitték, elhozták hozzá, hogy megnézze és a menyecskék első útja a lakodalom után őhozzá vezetett, hogy átadják neki a rozmaringos almát és a feldíszített örömkalács egy szeletét.

Tőle tanultuk szeretni és megbecsülni a magyar népet és tőle tanultuk azt, hogy a magyar gondolat szolgálata mindenekelőtt való. Amikor elindultam a harctérre, nem voltak könnyei, tekintete kemény és szilárd volt, amikor megölelt, kereszttel jelölte meg homlokom és aranyláncon egy Szűz Máriás tallért akasztott a nyakamba. Hitt benne, hogy az isteni gondviselés visszavezérel, csak akkor döbbent meg, amikor 1918 novemberében legényem hazaérkezett és elmondotta, hogy én Stefanovkánál a lövöldözésnél eltűntem és nem tud rólam semmit. Múltak a napok, és amikor már elveszettnek hitt, akkor érkeztem meg. Sohasem fogom elfelejteni a viszontlátásnak örömét és könnyeit.

Most ott pihen édesanyám az ősök nyugvóhelyén, amelyet még ükapám építtetett a maga és nemzetsége számára, de lelke és emléke tovább él bennem és arra int és arra kötelez, hogy szívem utolsó dobbanásáig, utolsó leheletemig küzdjek és harcoljak magyarságomért, fajtám és nemzetem üdvéért és boldogságáért."

Huszár Aladárné és lánya, Huszár Mária

Az I. világháború Huszár számára is először virtus dolog volt, de azután jött a döbbenet, majd a végzetes következmények sora. Először önkéntesként szolgált, majd végig harcolt a háborúban, lövést is kapott. A cigarettatárca és az édesanyjától kapott Szűz Mária érme mentette meg az életét. A Monarchia katonáinak vissza kellett vonulni, meg kellett élni, hogy a századparancsnoknak nem engedelmeskednek a katonák. Az I. világháborús végnapokat fegyvertelenül élték meg. Megalázottan szálltak fel a vonatra, beléjük lőttek stb. Az emlékiratból László Péter olvasott fel részletet.

I. világháborús végnapok - Egy darab az életemből c. cikke az egykori Magyar Nemzetben

1918. november elején omlott össze a fronton is minden. Én csapatommal messze benn állottam Ukrajnában és gyalogszerrel indultunk hazafelé. Mindenütt mindenki ellenség volt, mindenütt támadtak, mindenütt üldöztek, valósággal úgy kellett magunkat átverekedni a különböző nehézségeken. Ahol utunkat állták, meg kellett volna törnünk az ellenállást, de a legénység nem akart további áldozatot hozni, lerakta a fegyvert azon ígéretre, hogy vonatot bocsátanak rendelkezésünkre.

Fegyvertelenül, megalázva szálltunk fel a vonatra. Késő este volt, amikor elindultunk. A vonat csikorogva, mászva, nyögve haladt át a Dnyeszter-hídon és amint a túlsó parton Stefanovka állomásra érkeztünk, fegyveresek ugráltak fel a vonatra és vad szitkozódások között követelték, hogy azonnal szálljon le mindenki. Egyszerre csak megszólaltak a gépfegyverek és a kézi fegyverek, belénk lőttek.

Hallani lehetett, amint a golyók átütődtek az embertesteken. Aki tehette szerteszaladt. Én is egy nagy mezőn találtam magamat, azt sem tudva, hol vagyok, azt sem tudva, merre kellene mennem, hogy valahol, valamelyest biztonságot találjak. Mint amikor a vadász szétzavarja a fogolycsapatot és a szétkergetett madarak csiripelve hívogatják egymást, úgy hallatszottak hangok a sötétben és lassan összeverődtünk vagy 22-en. Három tiszt, a többi legénységi állományú. A megriadt emberek, mint a csodába kapaszkodtak belém, mily csendesek, engedelmesek, szófogadók lettek egyszerre. A halálfélelemben érezték azt, hogy a kivezető út kulcsa talán nálam van. Nagyot kerülve megkerestük a sínpárt és a sínpár mellett gyalogszerrel haladtunk előre. Nappal behúzódtunk valamely erdőbe, mert ha megláttak minket, lövésekkel üdvözöltek mindenütt. Itt-ott beosonva a faluvégekre lehetett drága pénzért valamelyes kenyeret és élelmet kapni.

Talán egy hétig tartott, amíg elvánszorogtunk Stanislauba. Az állomáson zűrzavar, fejetlenség uralkodott. Éppen akkor futott be egy szeneskocsikból álló vonat, tele orosz foglyokkal, úgy csüngtek rajta, mint a fürtök a szőlőtőkén. Sokat agyonnyomtak társaik, sokan megfagytak. Mint körvadászat után, ha nyulakat lerakják, úgy rakták le a halottakat az állomás előtti járdán. Végre jött egy vonat, amely Magyarország felé ment és magyar katonákat hozott. Mi is valahogy felkapaszkodtunk.

Este volt, amikor megindultunk. Az első állomásnál megállt a vonat, lárma, lődözés, halálsikoly, golyósüvítés, ez volt utazásunk kísérőzenéje.

Aki kiszállt a vonatból azt legyilkolták. A kocsi ajtajában megjelent egy állig felfegyverzett katona, az egyik kezében lámpás, a másik kezében magasra tartott rohamkés. Rabolni akart.

A katonák ráugrottak, pillanatok alatt megfojtották. Senki sem szólt egy szót sem és a csendben csak hörgést lehetett hallani.

Megdöglött, - szólt egy tompa hang, dobjátok az ülés alá - mondta a másik és a vonat állt és várt 5 percig, 10 percig, egy örökkévalóságig. Amikor megindultunk egy nehéz test lendült át az ablakon és tompa zuhanással esett a fagyos földre a sínek mellé. Minden állomáson így volt ez. Voltak néhányan, akik elájultak, volt olyan is, aki ezen az éjszakán megőszült, voltak, akik a kocsin átütő golyóktól megsebesültek; bekötöztük őket zsebkendővel vagy ingdarabbal.

Le nem tudom írni azt az érzést, amikor elértük a magyar határt, amikor magyar földön állt meg a vonat és biztos talajt éreztünk a lábunk alatt. Kiszálltunk valamennyien. Voltak, akik térdre borultak, voltak, akik zokogtak, voltak, akik megcsókolták a magyar földet, de mindannyian éreztük, hogy az édesanya ölelése, csókja nem lehet forróbb, nem lehet kedvesebb a haza földjének ölelésénél. Megérkeztünk Budapestre.

Huszár tette a kötelességét a háború után is. Balassagyarmaton jelentkezett szolgálattételre, ahol a bevonulása előtt vármegyei aljegyző volt.

1919. január 29-én Rákóczy István kormánybiztos Pestre utazott, hogy katonai támogatást kérjen a minisztériumtól a csehek inváziója ellen. Így pont az a személy nem volt a helyén, akinek kormánybiztosként ez lett volna a feladata. Ekkor kérték fel Huszár Aladárt városparancsnoknak, aki a csehkiverés idején példásan helyt állt. A Nemzeti Tanácsra ugyan letette az esküt és hivatalban is maradt, de végül a Kommün rendelkezési állományba tette. Sőt menekülnie is kellett, Pongrácz György főjegyzővel, eszmei fegyvertársával a Börzsönyben bujkáltak. A Kommün fenyegette a családjukat, így vállalva a következményeket visszatértek. A Tanácsköztársaság végnapjaiban ki akarták végezni, de a Kommün helyi katonái nem vállalták a kivégzést. A városban népszerű ember volt, sokan szerették. Gyarmaton nem volt jellemző a terror. Akit börtönbe vittek, megverték, ez volt a legsúlyosabb eset.

Sem a baloldal felé, sem a királypárt felé nem közeledett. Amikor kiderült, hogy Horthy Miklós kormányzó lett, ő hitet tett mellette. Huszár azt értékelte Horthy személyében, hogy az erős nemzet érdekében cselekszik, a nemzetet szolgálja. Huszár azt vallotta, hogy az államhatalom és polgárai biztonsága keménykezű vezetőt kíván, sőt ennél is többet, mert a nép igényelte, hogy Trianon revíziója megtörténjen.

A balassagyarmati Székely Miksa bíró háza, ahol a Huszár család lakott

Huszár Aladár végül a rendszer megbízható híve, de tisztakezű vezető lett a különböző beosztásaiban, mindenkor a nemzetét szolgálva. Ugyanakkor nem volt szolgalelkű, mert amikor 1934-ben Gömbös Gyula a fővárosi törvényt módosította, akkor Huszár felállt főpolgármesteri székéből.

Huszár Aladár, a székesfőváros főpolgármestere

Jöttek a nehéz idők, 1939-ben tudatosult benne, hogy kettős szorításba került az ország, ekkor is tette a dolgát, tollal szállt harcba. Amikor az orosz fronton egyértelművé vált, hogy a vesztesek közé kerülünk, a kiútkeresés, a kiugrás is reménytelen volt, hiszen a játszma már eldőlt, csak a kor embere ezt nem tudta.

Huszár Aladár dachaui nyilvántartási kartonja

Huszárt 1944-ben már a Gestapo is kereste, németellenessége miatt letartóztatták. Az Ipolytól Dachauig tartó hosszú út 1945. február 4-én véget ért.

A könyv dedikálása

Nagy Angela

2019. május 1.