Balassagyarmati temető

Fotó: szerző felv.

Halottak estéjén

A keresztyén világ egyik legszebb, legkegyeletesebb ünnepe a halottak emlékezetének szentelt nap. A múltak emlékei tárulnak fel ilyenkor az ember lelke előtt. A letűnt, az eltemetett kedves halottak alakjai fölkelnek és megelevenednek lelki szemeink előtt. A sírba zárt élet magával vitt titkos és nyílt örömei, az édes fájdalmak kínjai és keservei mind megjelennek a temető sírhalmai között s a gyönyör és kéjérzet, a szánalom és gyötrelem vegyülete hatják át a holtak birodalmában bolyongó élőlényt.

Van-e olyan halandó, kinek eltűnt emlékei, kinek kedvesei ne pihennének ott alant a néma, a rideg sírban. Az előttünk elmentek mind ott alusszák örök álmaikat, ott pihenik ki az élet fáradalmait. Az egymást szerető kedveseknek itt ád nyugalmas találkozást a halál, az egymást gyűlölőket itt hozza össze a béke angyala s talán az élet gúnyára és tanulságára igen sokszor egymás mellé fekteti őket a hideg sírba.

Oh, a temető mélyében megszűnik mindaz, a mi a felszínen háborgatta az élőket. Ide nem hat le a földi hatalmasoknak parancs szava, a keskeny ajtón túl megszűnik az érzelem világa, oda lent csak békés lakók vannak.

Az édesanya itt újra látja, újra öleli megszakítás nélkül a halál által karjaiból korán kiszakított reménybimbót. Az árva újra találkozik itt szülőivel. Az egyedül maradt családfő ismét találkozik övéivel, s nem zavarja meg többé boldogságának harmóniáját semmi sem. A halotti szemfedő eltűnik e napon a koporsókról. Az élők társalognak a halottakkal. A feledékenység fátyola is fellebben legalább egy kis időre a hideg göröngyökről s megnépesül a holtak birodalmának csendes tanyája az élőkkel.

Halottak napja! Mintha az ég ölelkezne össze e napon a földdel, a csendes sírhalmokon kigyúlnak a csillagvilág ezrei, a sötétség országa fényárban úszik s a megzendült zsolozsmák hangja a feltámadást hirdeti.

Halottak napja! Te a természet halálának is hirdetője vagy. A tavasz és nyár kellemeit és gyönyöreit is a sírba fekteted, hogy az elfáradt évszak kipihenje magát a tél koporsójában. És mint annyi tél után feltámasztád halottaiból a szendergő természetet, úgy kelnek majd ki a temető lakosai is hosszú álmaikból az örökélet tavaszára s ez a halottak napjának vigasztaló szava.

Kárpátalja c. hetilap, 1889. november 3.

*

Halottak napja

Nincsen általánosan dogmatételbe foglalva, és mégis közös ünnepe az egész emberiségnek. Ha külsőleg nem is, bensejében gyászünnepet ül e napon mindenki. Az a bús, komor s néma hangulat, mely e napot áthatja, mélán bánatossá, elégikusan zárkózottá változtatja kedélyünket. Kinek is lehetne derült a kedve, mikor a begombolódzott hideg rideg emberhez hasonlóan fázós maga a természet is? Ami lesír ott a temetőt látogatók búsongó arcairól, arról beszél maga a nagy természet is: temetésről, veszteségről, mulandóságról. Sudár jegenyékről, apró-cseprő cserjékről rezegve-zörögve szállingózik le sárgult lomb a nyirkos, nedves földre, kisérve hulló ködcseppektől, mintha csak megkönnyezni akarnák az elválást, az elmúlást. A mi arcunkon is lepereg egy-egy könny: hisz temettünk s temetni fogunk, előbb-utóbb mi is el-elszakadunk egymástól, elhervadunk s megpihenünk - mint a falevél - az anyaföld csendes kebelén.

Halottak napja!

Bús, komor ősznek komoly intelmeket osztogató apotheozisa. Szépnek nem szép, - szép a piros rózsás pünkösd aranyos virág-füzérével, - de méltóságos, mint a sötét gyászt öltött özvegy, ki szíve fájdalmával lelkünk mélyéig megindít s meghat.

Halottak napja előtt elnémul a világ vásári zaja, alacsony küzdelmek harci lármája. A gyász még tud megilletni, parancsolólag hatni, kőszíveket is megindítani s hamisítatlan meleg részvétet kelteni a hideg kebelekben. A még zöldellő gályákból, későn ébredt rózsákból font koszorúkat, mint a felejthetetlen kegyelet drága emlékjegyeit szent áhítattal s tiszteletteljesen szemléljük; az örök világosságra emlékeztető apró mécsesek százezrei világias érzelmeinket mérföldekre száműzik.

Nincs e napon helye gúnynak, tréfának. Aki a szent kegyeletet sérti, elvetemült lélek s nem érdemel jobbat durva mellőztetésnél, megvetésnél. Sírok között járni, kedves múlt idők emlékei felett merengeni, jövő elmúlásunk gondolatában elmerülve magunkba szállni, a véges létnek és a végtelen örökkévalóságnak gyarló emberi értelmünkkel kutatása és a hitben megnyugvás keresése: a lélek szükségletének kielégítése, az embernek a föld porából eszményibb világba emelkedése.

Aki erre képes, ilyet művel, annak finom a lelke, nemesen érez a szíve, boldog öntudata követésre méltó.

De ne feledjük el: „hadd temessék el a halottak az ő halottaikat" s gondoljunk a halottak napján különösen az élőkre, e napon sokkal jobban, mint más hétköznapokon.

A halottak napja az ősz végét jelenti s a hideg, rideg tél kezdete. Sűrű lombbal takaródzik a föld: meleg ruhára, biztos hajlékra, mindennapi kenyérre van szüksége igen sok velünk élőnek. A fogyatékos ruházat, a hiányos táplálék, a nyirkos, dohos levegő füstös lakásokban öldöklik az élőket, szaporítják a sírhantok számát.

Halottak napján éledjen bennünk az elhagyatott szegény, szűkölködők iránt melegen érző szíves részvét, igaz felebaráti szeretet. Egyesek, egyesületeink kart karba öltve, szövetkezve, együttes buzgósággal, közös erővel, egy lélekkel: keressék fel a ruhátlanul didergőket, nyomorogva éhezőket, elhagyottan szenvedőket s segítsenek a segítségre méltókon. Céltudatos, egyöntetű és rendszeres jótékonyság gyakorlással törekedjünk könnyeket törleni, sebzett szívűeket gyógyítani, az éhezőket táplálni, a ruhátlanokat felruházni, a fázókat megmelegíteni s így sokakat megmenteni, megtartani a társadalomnak, az életnek.

Halottak napján nem fakadhatna-e áldás az élők javára?

Baldauf Gusztáv

Pápai Hírlap 1909. október 30.