Tisztelt Gyászolók, kedves Barátaim! Felebarátod ökre, háza után
kívánságod ne légyen: ilyen szegénységekre vágyni nagy szegénység és csúnya szégyen. Orrodba édes illatot gyűjts. szívedbe békét és mosolygást, szemedbe fényt, hogy az utolsó napon is tudj örülni folyvást s eképpen szólj csak és ne mondj mást: köszönöm, hogy tápláltatok, hús, alma, búza, lencse, borsó! Amint jó volt hozzám a bölcső, tudom, hogy
jó lesz a koporsó. Ki most lefekszik, nem kívánta, hogy földje
legyen, háza, ökre, de amit látott gyönyörű volt és véle marad mindörökre. És övé marad mindörökre. (Dsida Jenő: Tízparancsolat – részlet) Gáborról Rosszabb hír nem is
érkezhetett hozzám szülővárosomból. Valahogy, nem így
gondoltam el. Sehogy sem gondoltam végig azt a történetet, mely egy
gyerekkori barátsággal kezdődött, a középiskolában mélyült el, és utána is
megmaradt; erős szálakkal kötődött a jelenhez. S ez a jelen szűnt meg most a
számomra, vált szürreálissá a hiányoddal, érthetetlenné és
értelmezhetetlenné. Csorbát szenvedett mindenképpen. Léket kapott -,
fokozhatnám a hasonlatot. Jó volt tudni, hogy
életünk, annak ellenére, hogy fizikailag elszakadtunk egymástól, s csak néha
találkoztunk az utóbbi években, mégiscsak egymás mellett fut, hogy az időben
még együtt létezünk, s a szálak bármikor felvehetők. Olyan könnyen tudtunk
szót érteni egymással, hosszú szünetek után is. Ennek a bizalomból
fakadó barátságnak az alapja kétségkívül, a gyerekkor volt. Családunk jól
ismerte egymást, minek köszönhetően, már egészen apró korunkban
megismerhettük egymást. A Deák Ferenc utca
végén aszfaltrajz-versenyt rendezett a város. Bandi bácsi, édesapád volt a
zsűri egyik tagja. Közvetlen mellettem Te nyomtad rá színes krétádat a járda
kijelölt részére. Indiánokat rajzoltál, egy sziú és egy mohikán harcost.
Ekkor kerültünk közel egymáshoz, nem versenyeztünk, tanácsokat adtunk
egymásnak. Emlékeim szerint, még aznap a Hétvezér utcában kötöttünk ki. A
furcsa szobában írtuk az általad megkezdett indiántörténetet, én is
beleírhattam részleteket. A határtalan fantáziád ragadott meg, minden
bolondságodban követtünk, lehengerlően tudtad élni az életet. Hogy ma is igen közel
áll hozzám a természet, azt hiszem, jórészt Neked köszönhetem. A Dudáska
nyújtotta élményeknek, a hegy aljába ásott löszfalú pincéknek, a nyírjesi
fürdőzéseknek, melyeket sosem hagytunk ki kerékpárútjaink során. Később is, mennyire
szerettél utazni, kirándulni, országhatáron belül és kívül. Gimnáziumi
osztálytársunkkal, Nagy Lacival (Cilával) a Retyezátban tettetek látogatást,
fülemben az élménybeszámolód. Szerettük az őszt, a
krizantém illatú temetőket, a múlandóság akkor még csak messziről, távolról
ismert változatait. Szerettük Fekete Istvánt, kinek regényei, valóság- és
természetszemlélete nagy hatással volt valamennyiünkre, s kinek halálát tőled
tudtam meg a Balassi Gimnáziumban, egy meleg nyári napon, órakezdés előtt. Szerkesztettük és írtuk
is a két középiskolai antológiát, a Diákszót és az Írni kell című
kiadványokat. Micsoda erő, hit, elszántság, világot formáló szándék mozgatott
minket! Igen komolyan vettük
egymást: irodalmi terveinket, munkáinkat mindenkor megosztottuk egymás közt. Most, hogy ennek a
néhány sornak az elmondására készültem, számítógépemből kicsaltam,
megkerestem egyik számomra legszebb, legkedvesebb versedet. Milyen jó, hogy
annak idején elkértem tőled! Benne van az egész gyarmati ifjúságunk, ott
állunk a még nem látott jövő előtt, még itthon valamennyien, a régi csapat:
Te, Sztranyovszky Béla, Szimán Pali , Gerlei Laci,
Mihály Pali, én. „Ősz van, fiúk! Nincs már kiút a tél elől. Vágtat a szél szálló levél szemünkbe vág. Míg hull a dér, zörgő szekér rohan
velünk. Nincs semmi kár. Csak a nyár kimúlt szegény. Töltsd hát a bort,
üljünk ma tort emlékein. „ 2017. május 6-án küldted el ezeket a sorokat. A végére
még odaírtad: Bandikám, csatolva küldöm a kért verset. (Ülünk-e még valaha
szekéren?) Idelent már biztos nem, barátom, de reményeim
szerint, odafönt… Isten Veled, Gábor!
(Dr. Szabó András búcsúbeszéde 2021.
május 14-én Farkas Gábor temetésén, Balassagyarmaton) |