Tisztelt Gyászolók, kedves Barátaim!

Felebarátod ökre, háza

után kívánságod ne légyen:

ilyen szegénységekre vágyni

nagy szegénység és csúnya szégyen.

Orrodba édes illatot gyűjts.

szívedbe békét és mosolygást,

szemedbe fényt, hogy az utolsó

napon is tudj örülni folyvást

s eképpen szólj csak és ne mondj mást:

köszönöm, hogy tápláltatok,

hús, alma, búza, lencse, borsó!

Amint jó volt hozzám a bölcső,

tudom, hogy jó lesz a koporsó.

Ki most lefekszik, nem kívánta,

hogy földje legyen, háza, ökre,

de amit látott gyönyörű volt

és véle marad mindörökre.

És övé marad mindörökre.

(Dsida Jenő: Tízparancsolat – részlet)

Gáborról

Rosszabb hír nem is érkezhetett hozzám szülővárosomból.

Valahogy, nem így gondoltam el. Sehogy sem gondoltam végig azt a történetet, mely egy gyerekkori barátsággal kezdődött, a középiskolában mélyült el, és utána is megmaradt; erős szálakkal kötődött a jelenhez. S ez a jelen szűnt meg most a számomra, vált szürreálissá a hiányoddal, érthetetlenné és értelmezhetetlenné. Csorbát szenvedett mindenképpen. Léket kapott -, fokozhatnám a hasonlatot.

Jó volt tudni, hogy életünk, annak ellenére, hogy fizikailag elszakadtunk egymástól, s csak néha találkoztunk az utóbbi években, mégiscsak egymás mellett fut, hogy az időben még együtt létezünk, s a szálak bármikor felvehetők.

Olyan könnyen tudtunk szót érteni egymással, hosszú szünetek után is.

Ennek a bizalomból fakadó barátságnak az alapja kétségkívül, a gyerekkor volt. Családunk jól ismerte egymást, minek köszönhetően, már egészen apró korunkban megismerhettük egymást.

A Deák Ferenc utca végén aszfaltrajz-versenyt rendezett a város. Bandi bácsi, édesapád volt a zsűri egyik tagja. Közvetlen mellettem Te nyomtad rá színes krétádat a járda kijelölt részére. Indiánokat rajzoltál, egy sziú és egy mohikán harcost. Ekkor kerültünk közel egymáshoz, nem versenyeztünk, tanácsokat adtunk egymásnak. Emlékeim szerint, még aznap a Hétvezér utcában kötöttünk ki. A furcsa szobában írtuk az általad megkezdett indiántörténetet, én is beleírhattam részleteket. A határtalan fantáziád ragadott meg, minden bolondságodban követtünk, lehengerlően tudtad élni az életet.

Hogy ma is igen közel áll hozzám a természet, azt hiszem, jórészt Neked köszönhetem. A Dudáska nyújtotta élményeknek, a hegy aljába ásott löszfalú pincéknek, a nyírjesi fürdőzéseknek, melyeket sosem hagytunk ki kerékpárútjaink során.

Később is, mennyire szerettél utazni, kirándulni, országhatáron belül és kívül. Gimnáziumi osztálytársunkkal, Nagy Lacival (Cilával) a Retyezátban tettetek látogatást, fülemben az élménybeszámolód.

Szerettük az őszt, a krizantém illatú temetőket, a múlandóság akkor még csak messziről, távolról ismert változatait. Szerettük Fekete Istvánt, kinek regényei, valóság- és természetszemlélete nagy hatással volt valamennyiünkre, s kinek halálát tőled tudtam meg a Balassi Gimnáziumban, egy meleg nyári napon, órakezdés előtt.

Szerkesztettük és írtuk is a két középiskolai antológiát, a Diákszót és az Írni kell című kiadványokat. Micsoda erő, hit, elszántság, világot formáló szándék mozgatott minket!

Igen komolyan vettük egymást: irodalmi terveinket, munkáinkat mindenkor megosztottuk egymás közt.

Most, hogy ennek a néhány sornak az elmondására készültem, számítógépemből kicsaltam, megkerestem egyik számomra legszebb, legkedvesebb versedet. Milyen jó, hogy annak idején elkértem tőled! Benne van az egész gyarmati ifjúságunk, ott állunk a még nem látott jövő előtt, még itthon valamennyien, a régi csapat: Te, Sztranyovszky Béla, Szimán Pali , Gerlei Laci, Mihály Pali, én.

„Ősz van, fiúk!

Nincs már kiút

a tél elől.

Vágtat a szél

szálló levél

szemünkbe vág.

Míg hull a dér,

zörgő szekér rohan velünk.

Nincs semmi kár.

Csak a nyár

kimúlt szegény.

Töltsd hát a bort, üljünk ma tort

emlékein. „

2017. május 6-án küldted el ezeket a sorokat. A végére még odaírtad: Bandikám, csatolva küldöm a kért verset. (Ülünk-e még valaha szekéren?)

Idelent már biztos nem, barátom, de reményeim szerint, odafönt…

Isten Veled, Gábor!

(Dr. Szabó András búcsúbeszéde 2021. május 14-én Farkas Gábor temetésén, Balassagyarmaton)