Farkas Gáborra emlékezem

Hatvanhárom éves barátság szakadt meg egy ostoba esés következtében, ami Gábor barátom halálát okozta. Hatvanhárom év emlékeit próbálom összegereblyézni. Az emlékezet gereblyefogai között nagyok a hézagok, rengeteg darabka kihullik, elvész, de a jelentősek fönnakadnak.

Öt évesek lehettünk, amikor találkoztunk. A Szondi utcai óvodában történt. Én, gyáva nyuszi kisfiú, elhúzódtam a többiektől – akik kiabáltak, rohangásztak, verekedtek – az óvoda kertjének egy csendes zugába. Ott méregettem a homokot egyik kezemből a másikba elmerülten. Aztán lehuppant mellém egy barna hajú, barna szemű fiúcska, aki szó nélkül elkezdett a homokkal ugyanúgy játszadozni, mint én. Nem szóltunk egymáshoz, de jól esett a közelség.

- Olyan elárvult kis szerencsétlenke voltál – mesélte Gábor jóval később – hogy oda kellett mennem hozzád.

Így kezdődött. Aztán a Hétvezér utca és a Bercsényi utca közös otthonunkká vált. Az iskolát is közösen kezdtük, a Templom utcai Rákócziban. Itt tört meg barátságunk, először és egyetlen egyszer. Már ki tudja, miért? De engesztelhetetlenné vált, véres távolságtartássá, pedig nagyon vágytunk egymás társaságára. Gábor naponta többször biciklizett el a Bercsényi utcában föl s alá, én meg lestem az utcai szoba függönyén keresztül. De nem szóltunk egymáshoz az istennek sem. Míg meg nem kaptam első biciklimet, egy vadonás új női Túra Csepel kerékpárt. Ezzel karikáztam át a Hétvezérbe, megállván házuk előtt, és csengettem, csengettem a bicikli csengőjével. Nyilván ő is lesett a „furcsa szoba” ablakán át, mert alig telt kis idő, már kint volt az utcán.

- Hű, micsoda bicaj! – kiáltott föl – és nyomkodta a gumikat, tapogatta a nyerget. Helyre állt a békesség, visszaállt a barátság. És bebarangoltuk Gyarmat környékét végig az Ipoly mellett a Nyírjesen át, az Égerlápon keresztül, amerre csak kerékpárral lehetett. Kora ősszel kukoricacsöveket csórtunk, amiket nyárson megsütöttünk, és rágtuk, rágtuk, pedig nem is volt olyan finom.

„ … sült kukorica korma volt akkor a szakállunk…” – írta Gábor, mert verseltünk is, de erről később.

Saját vallásunk is volt, ebben ő volt a tevékeny, a „főpap”, én csupán, mint „diakónus” játszottam szerepet. Fő istenünk, a Fétis, egy ólomdarab volt, mint a Föld egyik legjelentősebb féme. Hét napot töltött földben, hetet vízben és hetet levegőben a kertjük végében álló diófa gyökerei és ágai között. E háromszor hét nap alatt mágikus hatásúvá vált. Mellékistenei, Plappogó Mapemergia és Macsek – őket Gábor formázta meg agyagból, és festette ki, talán még a mai napig léteznek a „furcsa szoba” padlásán, a sisak alatt. Ez istenségek előtt gyaláztuk meg a vörös nyakkendőt. Nem politikai meggondolásból, hiszen ez mindig is idegen volt mindkettőnktől, hanem lázadásul az uniformis ellen. Fétisnek ajánlva tapostuk a padlás porába a vörös nyakkendőt, amit persze másnap kimosva a nyakunkba kötöttük, mert kellett.

Aztán – időben nagy ugrás – a középiskola. A Balassi Gimnázium. Gábor számára magától értetődő, hiszen édesapja, Bandi bácsi és édesanyja, Nelli néni is ott tanítottak. Nekem csupán felmenőim végeztek ott, de a családi tradíció miatt nekem is ott kellett érettségit szereznem. Futott tehát életünk párhuzamosan. Verseket írtunk, iskolai újságot szerkesztettünk, antológiát hoztunk össze írásainkból. Termékeny évek voltak ezek. Ekkortájt kaptam Gábortól a Poéta nevet, amire nem voltam érdemes, hiszen ő jobb poéta volt, mint én. Érettségi után kacskaringóssá vált az életünk, de ugyanígy egymás mellett futott. Földmérők lettünk, egymással szembeni íróasztalok mellett dolgoztunk az OLAJTERV-nél Pesten. Aztán közbeszólt a Magyar Néphadsereg, de mindketten furmány módon menekedtünk meg az uniformis kötelmei alól. E tájt válik ketté közös futásunk.

Gábor megtalálta életét a fővárosban, én csak kínlódtam egyik albérletből a másikba, míg sorsom vissza nem szólított hazai földre. Hazai föld? Hiszen egy földből sarjadtunk ki, ez teremtett azzá, amik voltunk, amik lettünk. Innen jártuk be a fél világot, mikor motorral, mikor a hűséges Trabanttal, mikor csak kajakkal a vizeket. Mert imádta – velem együtt – a víz illatát, az evező koppanását a kajak oldalán. Ezt terveztük erre a nyárra is. A Fekete-Körös, Fehér-Körös, a Berettyó meghódítását. Immár nem lesz belőle semmi.

Gabi, öreg barátom, csupán egy vigasztal halálodban, hogy méltósággal mentél át a Nagy Folyón. Megmenekültél a megalázó helyzetektől, az etetéstől, a járókerettől, a pelenkacserétől. Attól, hogy kiszolgáltatott legyél. Amitől féltél, s amitől rettegek magam is.

Öreg cimborám! Evezünk mi még a Sztükszön és iszunk jó borokat az istenek asztala mellett!

Lejegyezte: Sztranyovszky Béla

2021. április 26-án