Nógrád Megyei Hírlap, 1996. nov. 5. p. 2.

Kerekes László:

Negyven éve ugyanazokkal a gondolatokkal élek

Nem a politika, a tisztesség minősít

1957 és ’60 között Balassagyarmaton négy nagyobb megtorlási per volt. Az egyikben négy gimnáziumi tanárt és egy középiskolás fiút vádoltak meg. Ez utóbbi diák volt Kerekes László.

Ismerős ez a név Nógrádban. Később ugyanis Kerekes László Salgótarjánban grafikus, népművelő, a hetvenes években pedig a József Attila Megyei Művelődési Központ igazgatója volt. Közvetlen és szókimondó ember. Ma a Művelődési és Közoktatási Minisztérium főosztályvezető-helyettese.

‒ Minden, ami '56 után történt ebben az országban, ezer szállal kötődik a forradalomhoz ‒ kezdi a beszélgetést. Elmeséli saját sorsát a gyarmati Balassi Bálint Gimnáziumtól a kiváló oklevéllel elvégzett dekoratőr „kényszeriskoláig”, a megyei „főnépművelői” poszttól, majd a zánkai kísérleti „összművelődési” intézményvezetéstől a minisztériumig. Ám nem kis öniróniával arra kér, hogy ezekről ne írjak: ha ki akarná adatni emlékiratait, azokat ő maga írná meg.

‒ Van viszont ’56-ról az életet a megszokottnál árnyaltabban szimbolizáló történetem. Pontosabban egy költeményé ‒ mondja. Salgótarjánban, a garzonházon van egy márványtábla. Palócz Imrének állít emléket, aki a hetvenes évek elején a városi pártbizottság titkára, majd első titkára volt. Erre a táblára egy részletet véstek fel Varga Lajos Salgótarján című verséből, amely 1974-ben megjelent a Nógrád megyei és kemerovoi költők Találkozás című antológiájában is. A költemény a város modern fejlődésének őszinte köszöntése. Palócz Imre ‒ aki emlékeim szerint egy jó szándékú, tisztességes mérnökember volt ‒ sokat tett ezért a fejlődésért. A kapcsolat ennyiben nyilvánvaló. Pedig Varga Lajos, a gyarmati ’56 utáni, nevezzük így, értelmiségi per fővádlottja volt és egy-két évre börtönbe is került emiatt.

Szabadulása után egy iskolaszergyártó vállalat raktárosa volt, s csak a hetvenes években taníthatott újra. Egyébként osztályfőnököm volt a Balassi gimnáziumban és megtisztelő, hogy máig a barátomnak tudhatom. A történet, noha pikánsnak tűnik, mégsem az. Hiszen a vers is tisztességes rajongásból született és az emléktáblát is jó szándékú gondolat hozta létre.

‒ Ennek a pernek volt ön is a vádlottja?

‒ Igen. Mint mondtam, ez az értelmiségeik, a tanárok pere volt, és úgy tűnik, „kellett” egy diák is hozzá. Az, hogy pont mi kerültünk a vádlottak padjára, csupán feljelentőink „jóindulatának” köszönhettük. Később elejtették a vádat ellenem. A perből mindössze annyi károm származott, hogy egy jó darabig nem kerülhettem egyetemre, főiskolára. Érdekes belegondolnom, ha az értelmiség szokványos útját járom, biztosan sok minden könnyebb lett volna. Ám azt hiszem, mert tapasztaltam, hogy a jó szándék méltó akarattal, ambícióval a politika szellőitől függetlenül is elérheti céljait. Negyven éve ugyanazon elvek alapján és gondolatokkal élek. Csak a történelem az, amely időről időre másképp minősíti ezeket.

(cha)