Horváth Endre-díj

2013.

TORNAY ENDRE ANDRÁS

szobrász- és éremművész (posztumusz)

Az ember azért van, hogy alkotva éljen - vallotta tömören és egyszerűen, de teljes meggyőződésből a hargitai ember, Tornay Endre András Munkácsy- díjas szobrászművész.

Régi klisének számít művészi berkekben az az állítás, hogy a műalkotást a befogadó teszi igazán élővé, az, aki párbeszédbe elegyedik az alkotással. Nos, Tornay, a tizenhárom gyermekes zetelaki családból származó szobrász gyanús alak volt. Gyanúsan és magabiztosan átlépett ezen az ingatag elméleten! Miért? Azért, mert alkotásai fenemód szószátyárak, elébe rohannak az embernek, nem hagyják szóhoz jutni, sőt, árad belőlük az életszeretet. A befogadó első blikkre megtorpan, aztán elégedetten csettint egyet, jóleső és ismerős érzés tölti el.

Harmóniába kerül a mű és a szemlélő, hogy végül örök barátságban oldódjanak föl. Íme tehát! Az alkotás élővé tette az embert. Figyeljük csak meg! Örökösen fecsegő művek - szavakkal módjával bánó, szép szál hargitai ember. Micsoda ellentmondás! És mégsem az. Hiszen ők egyek.

Egy közös harmónia.

Mi jellemzi az alkotott teremtményeket? Ha csak néhány jelzős szerkezetű mondatfoszlánnyal kellene körülírni, akkor az így hangzana: természetes, szinte a megmunkálatlanság képzetét keltő, karcsú testek kavalkádja, aszimmetrikusan elhelyezett, megdőlt fakeresztek, míves kisplasztikák, gyönyörűen letisztult formavilág, jelszerű, emblematikus alakok, kezdetben mélybarna, sötét tónusok, majd később kiszínesedő gazdagság, játékos, humoros ácsolatok a térben, a népművészetből és a modern képzőművészetből összeforrott formavilág – és lehetne folytatni tovább a sort.

Na de mi jellemezte az alkotót? Neki csupán egy priccsre volt szüksége, hogy lehajthassa a fejét. És rengeteg bronzra, kőre, fára, hogy azokkal viaskodhasson, alázatosan, nem legyőzve azokat. És ételre. – De vigyázzatok – mondta, mert sokat eszem!

Ő és iparművész felesége, Tornay Julianna jelenléte meghatározó volt városunk művészeti életében. Szerény, bölcs és nagytudású művész volt, szeretetteljes természetének köszönhetően jó kapcsolatot ápolt a város művészeivel - Szederkényivel, Csemniczkyvel, Jánossyval, Farkassal és Rétivel, de „remete lelke” igényelte a tágas teret, az elvonult magányt. A saját maga teremtette formavilág mellett mindvégig következetesen kitartott. Ezek a tornays motívumok a maguk egzakt és stilizált módján minden alkotáson nyomon követhetők. A többször megjelenő szimbólumok az alkotójukról vallanak: a madár, mint a korláttalan létezés és a Teremtő által támogatott tiszta, szabad akarat archaikus jelképe; a ház analógiája, mint a meghittség, a valahová tartozás kifejezője. Hiszem és tudom, hogy nálunk, Balassagyarmaton, majd később Kőszegen beteljesedtek ezek a különleges formákban megjelenített álmok.

Köszönjük a jó Istennek, hogy idevezette őt közénk, hogy általa Palócföldre is eljutott az oly’ kedves székely emberiesség és habitus! Bár sokan nem ismerhettük őt személyesen, de roppant gazdag életműve, munkásságának jelentős irodalma, alkotásainak róla alkotott képe egy végtelenül szerethető embert formáznak meg számunkra, nem fából, nem kőből, de lélekben!

Most, hat évvel halála után magunk közé fogadjuk őt, Endrét, a hargitai embert. A Horváth Endre-díj a legalkalmasabbat illeti.