Horváth Endre-díj

2012

Benkő Csaba Gyula

festőművész

A csoda az alatt a 30-40 cm alatt születik meg, mialatt az ecset a palettáról a vászon felületéig elér: a festék színné változik. És akinek ez a kezében megtörténik, ő a mágus, a varázsló, ő a festőművész — írta Molnár C. Pál. A mi mágusunk, Benkő Cs. Gyula 1939-ben született Budapesten. A balassagyarmati Balassi Bálint Gimnáziumban érettségizett. Tehetsége Farkas András, majd később Blaskó János egri főiskolai tanszékvezető szárnyai alatt formálódott.

1959-ben felvételt nyert a Magyar Iparművészeti Főiskola díszítőszobrász főtanszak ipari formatervező szakára, s itt végzett 1964-ben Dózsa Farkas András és Borsos Miklós tanítványaként. Az általa alkotott tárgyak kétszer is elnyerték az Év Legszebb Terméke díjat. Precíz, finom kialakítású alkotásait Ipari Forma nívódíjjal ismerték el több ízben.

Első kiállítása Budapesten, majd Marseille-ben volt 1959-ben. 1965 tavaszától közel tíz évig szabadfoglalkozású művészként dolgozott. Ezután az Iparművészeti Tanács művészeti osztályvezetői feladatait látta el, majd munkáját az intézmény jogutódjánál, a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál folytatta egészen 2004-es nyugdíjba vonulásáig. Mindezen idő alatt alkotói tevékenységét is gyakorolta.

Itália, a fennkölt és harmonikus szépségideál hazája fontos tényezője életének, több alkalommal is eljutott oda. Először 1965-ben utazott Milanóba Marino Marini meghívására, ahol vendége volt az Accademia di Belle Arti di Brerának. Később elnyerte az Olasz Köztársaság ösztöndíját, s így két hónapot tölthetett Rómában és Milánóban.

A művészeti szervezetek közül élete folyamán tagja volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Designer Céhnek, a Mednyánszky Társaságnak, és annak a Molnár C. Pál Baráti Körnek, ahol találkozhatott a sokunk által ismert Szabó Vladimírral és Zórád Ernővel is.

Egyéni és csoportos kiállításai 1959-től vannak, bár az 1960-as évek végétől egészen 1988-ig képzőművészként visszahúzódott. Ezt a „hallgatást” csak egy alkalommal törte meg, 1981-ben, az Olasz Kultúrintézet kiállításán. Magyarországon kívül kiállított Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Romániában és Szlovákiában is.

Balassagyarmaton 2006-ban a Kiss Árpád Általános Iskolában, 2007-ben a Horváth Endre Galériában, 2012-ben pedig Tisztelet az Alma Maternek címmel a Balassi Bálint Gimnáziumban és Tisztelet a városnak címmel a Madách Imre Városi Könyvtárban volt kiállítása.

Tevékenysége felöleli az ipari formatervezést, az alkalmazott grafikát, kisplasztikát, érmészetet és festészetet. Az utóbbi években kizárólag festészettel foglalkozott.

Képeinek hívószavai többek között: Itália, valamiféle mediterrán derű, könnyedség, szabadság utáni vágy, és az ergonómia, ergonomikus formavilág, amely az emberi testtel és lélekkel úgy harmonizál, hogy ne a puszta dekorativitás érvényesüljön csupán. Portréin felfedezhetők a klasszicizáló reneszánsz ikonográfiájának megfelelő beállítások. Ha képeit szemléljük, még laikus szemmel is felfedezhetjük azt, hogy mindig kiemeli a tökéletest, mindig jól cizellál, mindig csak a legfontosabb elemekre épít, és teszi mindezt túlzás nélkül. Úgy érezhetjük, hogy szinte mindent elönt az arányos derű!

Munkásságából kitűnik, hogy nem törődik a forradalmi lendületű avantgárd zűrzavarával, amely a 20. század elején - túlzás nélkül állítható, hogy - gyakorlatilag tíz év alatt megsemmisítette a klasszikus művészet kifejezési formáit és modorát, de legalábbis margóra állította azt, hogy aztán később, az első világháború utáni időszakban természetes módon újraéledve, újult erővel testet öltsön a neoklasszicizmusban a novocento által, amelynek talán legnagyobb mesterei Itáliában jelentek meg, s akik kapcsolatba hozhatók Benkő Cs. Gyula munkásságával is.

Ugyanis festészete talán az egyetlen mai folytatása annak a szellemiségnek, amit a két világháború között az ún. Római Iskola jelentett. Amit mível - idézem őt -, az egyfajta „mágikus realizmus”, amelynek irodalmi és képzőművészeti megfelelője Olaszországban is létező, széles spektrumú, stilisztikailag sokszínű irányzat.

Utazásai során szerzett benyomásai jócskán ellátták őt szellemi munícióval, amelyek eredményeként számos Itáliához köthető alkotása született. Mindaz, amit Olaszországban megtapasztalt, megismert és átélt, oly intenzíven épült be világlátásába, alkotói tevékenységébe, hogy annak egyik jelentős, meghatározó vonulatát eredményezte.

Olasz ihletésű képei nem útirajzok legtöbbjük komponált látvány, amely tartalmaz ugyan konkrét, létező elemeket, de egészében csak a képen létezik. Másrészt az olasz motívumok lényegében eszközök egy olyan tartalom, mondandó kifejezésére, amelyeket verbálisán meghatározni nem lehet, mert akkor talán nem is lenne értelme megfesteni.

Érzelmi beállítottságú festőnek tartja magát, azonban, ha már kialakult benne a „mondandó”, annak képi kifejezését már tudatosan, „tervezői szemlélettel és hideg fejjel” igyekszik megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy stílusirányzatok, stílustörekvések, trendek és divatok feltétlen követése sosem volt célja, inkább egyfajta erős kötődés a hagyományos értékekhez és a múlt klasszikus eszményképeihez. Úgy fest, ahogyan azt belső indítékai, felkészültsége és képességei meghatározzák.

A kiváló festőművész ragaszkodik felnevelő városához, örömmel jön ide kiállítani, de az érettségi találkozókon is rendszeresen részt vesz, s minden évben jelen van Budapesten, Balassagyarmat barátainak találkozóján is.

Benkő Cs. Gyula a „Grande Nazione”, azaz Nagyszerű Nemzetünk, azon belül a Civitas Fortissima kiváló festője.