1882
Adósságot
csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de viszont adósságot nem fizetni
sem volt oly könnyű soha, mint most. Hja, uraim, tisztelt gavallérok és
kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, míg az adósok börtöne egzisztált.
Pedig
egzisztált. Az embert a pezsgőpoharaktól sokszor odahurcolták a négy fal közé,
míg aztán a nagybácsi ki nem váltotta - már akinek volt nagybácsija.
A
hitelezőnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra
és az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes
adósság-csinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-főre a
kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi
természetben ősidőktől fogva.
Voltak
aztán olyan időpontok is, hogy míg Bécsben megvolt az adósok börtöne, addig
Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az időben nem
szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.
De
éppen az ellenkező történt. A mi derék mágnásaink akkor is ott csinálták -
alkalmasint csupa sportból - az adósságot, ahol az
nagyobb veszedelmekkel járt. Párizsban, Bécsben hányták-vetették magukat a
hazai föld kegyelméből egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig
föld nélkül.
Ilyen
volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az
igazi nevét nem írom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még
megapprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait napvilágra hoztam.
Fiatal,
tüzes gyerek volt még akkoriban az én összetöpörödött öregem s olyan furorét csinált a bécsi leányok közt, mint egy Alkibiades.
Csakhogy
az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba kerültek - kivált Bécsben. Még ha
nem voltak is színésznők, de hátha még színésznők is voltak hozzá.
Márpedig
Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett négy
év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az ősi levéltár bikkmag ehhez a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot
is szerzett annyit, hogy az ősi szilvafáknak, ha minden levele ötforintos
bankóvá lenne, se futná ki.
A
nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már lehetetlenné lett
betartani a terminusokat. A hitelezők között olyan nyüzsgés támadt, mint a
megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek megvan az a tulajdonságuk,
ami a köszvényes lábnak: legelőbb veszik észre az időváltozást.
A
báró úr kellemetlenül érezte magát Bécsben. Úgy volt ott, akár az üldözött vad,
szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden lépését őrizték, s ha
ilyetén kedvet talál vala tanúsítani, besétáltatják
az adósok börtönébe.
Desperátus helyzet volt biz ez! S teljes
lehetetlenségnek látszott kimászni belőle.
Még
csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó stádiumot pedig úgy
hívják, hogy 'vármegye-politika', ért ahhoz minden magyar ember s abból áll,
hogy - szóval tartja az embereket.
Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig
nehéz, izzasztó munka. Próbálja meg, aki nem hiszi.
Az
egyiknek kigondolni valami nagybátyát, aki most járja az utolját s tegnapelőtt
téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál; a másikkal egy
jelentőségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag Kohlbrenner kisasszony és ő közte...
no, de most még nem illik kifecsegni.
Hanem
az ilyen vármegye-politika csak az utolsó lélegzetvétel, nincs semmi gyakorlati
értéke, mert annyira nem hisznek, hogy új kölcsönt adjanak, csupán annyira
bíznak, hogy tovább várnak néhány nappal a régire. A halál odábbítása
ez napról-napra - de mit ér, ha az azért ott marad a
küszöbön s el nem mozdul onnan.
Egyszerre
azonban egy radikális hír támad és jelenik meg a bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel, mely
egyforma sebességgel megy a vizeken úgy fölfelé, mint lefelé.
No,
ez aztán nem tréfadolog! (Kivált azokban az időkben, mikor még lovakkal
vontatták a hajókat.) Ha ez így beüt, akkor a báróból milliomos lesz. De iszen, mégis derék, nagyeszű ember az! mondogatták
a hitelezők s nem egy tette hozzá kevélyen:
-
Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkírozva a tőkém.
Egyszerre
megváltozott a hitelezők arca. Újra kiderültek és mosolyogtak e kaján,
kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezőket jól esik ilyeneknek képzelni.)
Még
pénzt is adtak neki a jövő vasárnapig - mikor hivatalosan be lesz mutatva a
közönségnek az új, megbecsülhetetlen találmány. Hogyne adtak volna neki? Kár
lenne egy embert megakasztani a siker előtt. Mikor aztán megérkezett a kitűzött
vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a Dunaparton.
Ott tarkállottak gyűrt cilinderben és veres esernyőikkel, tubákszín kabátokban
- mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.
A
csodahajó ott állt a parton kikötve, míg beszállnak az arra hivatottak. De
bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az kívülről, mint a
többi, kerekes egyszerű jármű. Hát iszen majd
meglátjuk mindjárt, hogy mit tud.
Jöttek
is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember:
azok bizonyosan részint a barátai, részint a zsüri.
A
matrózok már régebben ott benn voltak, amint tehát a báró beszállott, rögtön
következett a nagyérdekű kísérlet, melyet türelmetlenül várt a parti tömeg.
Úgy
volt a programban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon
s onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen ítélhesse meg a
közönség, mert így közvetlen a szeme előtt történik a hajó sebes útja a víz
folyásával szemben.
Eloldották
a matróz-köteleket.
-
Hurrá! - kiálták a matrózok.
-
Hurrá! - harsogott a közönség kalapjaikat és kendőiket lobogtatva.
A
hajó lassan, méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.
Ment,
ment. A szél éppen a hajó farát csapkodta, könnyű volt mennie.
Az
emberek utána néztek nagy darabon.
Még
azután is utána néztek volna, de nem láthatták.
Most
már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról is
kitűnik a próba.
Vártak,
vártak. De bizony hiába vártak.
A
csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte Karvázy
bárót a hitelezői elől Magyarországra - ahonnan aztán fittyet hányhatott nekik.
Hja,
csak szép idők voltak azok a régi idők!
Forrás: mek.oszk.hu