Csach Gábor polgármester ünnepi beszéde

Civitas Fortissima ünnepén

Balassagyarmat, Civitas Fortissima tér

2020. január 29.

KÉPVISELŐ ÚR, ELNÖK ÚR, TISZTELT ÜNNEPLŐ KÖZÖSSÉG!

Pilinszky János szerint: „Az ünnepet nem lehet kitalálni, az ünnepet csak kapni lehet, ahogy a csillagképeket is kaptuk a teremtés kezéből”

És valóban. Ma már szinte isteni csodának tűnik a balassagyarmatiak 101 évvel ezelőtti hősiessége. Ahhoz, hogy felfogjuk a Civitas Fortissima eseményeinek jelentőségét: a közösség érdekében önfeláldozásra is képes valódi hazafiságot, fontos emlékezni arra a szörnyű nélkülözésre, mely az első világégés alatt Balassagyarmat lakosságát is sújtotta. És nem elég arról beszélni, hogy a város életerős férfiúi évekig küzdöttek a frontokon. Nem elég az elveszett fiatal életekre emlékezni, hiszen már 1914 nyarán a 16-os Honvéd gyalogezred harmada odaveszett a Kamerowkai csatában. Nem elég arra gondolni, hogy a hiányzó férfikezek, és a hadviselés költségei miatt évekig tartó élelmiszerhiány, szénhiány, nyomor és nélkülözés volt minden gyarmati osztályrésze is. Nem elég megemlíteni, hogy mindezek ellenére a gyarmatiak nem szűntek meg szolidárisak lenni egymással, és a városba kerülőkkel. Hogy az akkor 12 ezer lakosú város már 1915 szeptemberében 15 ezer katonát, menekültek százait és egy kolerásokkal teli katonai kórházat is hónapokon át befogadott. Etetett iskoláiban, múzeumában, mozijában, ideiglenes barakkokban elhelyezve. Majd éveken át a vasúton a frontokról hazatérőket, a végekről elűzött magyarokat is. 1916 nyarán például két vonaton 233 felvidéki és kárpátaljai család érkezett. Aztán e megpróbáltatásokért cserébe 1918 decemberére összeomlott nemcsak a Monarchia, de a hazai politikai elit józan eszét is elvette a kommunizmus hamis ígérete „a végtelen jogról a semmi kötelességért cserébe”.

S hogy az anarchia elég ne legyen, az éveken át hiábavaló nélkülözésbe rondított bele 1919. január 15-én az a hetven cseh legionárius, aki megszállta Balassagyarmatot. Napokon belül jöttek a helytartók is, akik a még nem létező, de már magának jogot vindikáló „csehszlovák impérium” nevére kívánták felesketni a hivatalnokokat, közalkalmazottakat, vasutasokat. Január 27-én este a Vármegyeházán nyolcszáz közszolga gyűlt össze, várva az iránymutatást, mitévők legyenek? Esküdjenek-e az új csehszlovák államra, vagy álljanak ellen a betolakodóknak? Rákóczy István kormánybiztos nem adott iránymutatást, szavai kétségbeejtőek voltak: „Eljöhet az idő, mikor Balassagyarmatot visszafoglaljuk, s akkor a cseheknek esküt tevőket hazaárulás vádjával illethetik és elbocsájtják. De azt sem ajánlhatom, hogy ne tegyenek esküt, mert csonka Magyarország oly kicsiny maradhat, hogy a határon túl rekedt munkanélküliek tömegének képtelen lesz munkát és kenyeret adni. Tehát mindenki a legjobb belátása és lelkiismerete szerint cselekedjék!”

Elképzelhetetlen csoda, hogy ilyen előzmények, s íly sorscsapások után közfelkiáltással mindegyikük az ellenszegülést, egyben a megszállók elleni felkelést választotta. A többi már dicsőséges magyar történelem.

HÖLGYEIM ÉS URAIM! KEDVES DIÁKOK!

A népszerű magyar repper, az ózdi hős, Majka énekli Belehalok című toplistás slágerében:

„Emlékszem, egész mást akartam ez előtt tíz évvel,
Akkor még azt hittem, bárkivel elbánok fél kézzel,
Kellett egy évtized, hogy rá tudjak jönni,
Hogy ami meg fog ölni, az nem a többi ember,
Hanem az én-központú rendszer, amit pont azért hoztam létre,
Hogy ne kerüljek trébe! És nézd meg: hogy mit adott most az Isten,
Mert semmim sincsen, összedőlt minden, megszűnt, amiben hittem!”

A rohanó hétköznapokon mindannyian, nemcsak fiatalok, belefulladunk az én-központú rendszerbe, az értéktelen „minden jogot semmi kötelességért” világba, a sosem látott jólét adta kényelem, a sosem volt hosszú béke adta gondtalanság szülte irigy embergyűlöletbe. Jobb esetben a családunk, rosszabb esetben magányos egónk talmi gyarapításával, hiú kényeztetésével vagyunk elfoglalva, hogy aztán a végén úgy járjunk, mint a fényt kergető popsztár, aki rá kellett, hogy jöjjön: a semmi, amiben eddig hitt, mind csak ócska hiábavalóság.

Most mondhatjátok, „de ma már nem kell harcolni a hazáért, ma már nincs szükség emberáldozatra, nincs szükség hősökre”. Ez nem igaz, a hősiesség nem csak a halálban rejtőzik. Hősök bármely tisztességes cselekedetben teremnek.

1919. január 28-án a cseh megszállók már sejtették, hogy a magyarok támadásra készülnek a laktanya ellen. Egy gyarmati ifjú leány, Komenda Gizella postai telefonkezelő január 28-án este volt szolgálatban, a csehek többször szerették volna felhívni Csata-Párkánynána települést, hogy értesítsék a cseh utánpótlást, hiszen Losoncon 1000, Ipolyságon 700 cseh bármikor támadásra fogható katona állomásozott. De Gizella kisasszony minden híváskor üres vonalat kapcsolt, mondván: „nem működnek a vonalak”. Kényelmes székben ülve, 6-7 ravasz semmittevéssel csendben volt ő maga talán a legnagyobb hős. Hiszen ki tudja, beszélhetnénk e téren magyarul most, ha akkor ő nem a félrekapcsolást választja. S akkor tényleg hiábavaló lett volna tíz mártírunk kiontott vére. A hazaszeretet esszenciája ez: helyt állni ott, ahová rendelve vagyunk. Elvégezni azt az apróságot, ami a dolgunk.

Márai Sándor mondja: „Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázslatos rendhagyás.” Az ünnep adja, s mutatja meg egyedül a hétköznapi élet rangját és felsőbb értelmét.

Azt kívánom, többször vessük le magunkról tyúkperes napjainkat, a panaszos, folyton mást hibáztató menekülést a valóság elől. Fogadjuk el a csak kötelességért járó jogok jussát. Érezzük át őseink mély összetartozását: kössünk békét szeretteinkkel és felebarátainkkal, mutassunk példát szomszédainknak, mosolyogjunk és köszönjünk rá szülővárosunk gyalogosaira, legyünk minél többször mi a szürkeségtől való különbözés. Álljunk helyt! Mindenki csak ott, azon az apró helyen, ahol dolga akad. Valami ilyesmi a hétköznapi hazaszeretet.

Isten éltesse örökre 101 évvel ezelőtti hőseink emlékét!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!