Bögös András Kara Hamza gilisztái avagy Salgóvár elestének hiteles története Hű, hogy fut, nézzenek oda! Csak úgy szedi a lábát! - kiáltott a mindenki, aki csak látta, miközben Timót éppen kikerült egy tehenet és már rohant is tovább. A falubeliek pedig csak tátották a szájukat e rendkívüli fürgeség láttán. Minden lépésnél csillant egyet a kezében tartott szépen ívelt szablya. Micsoda dalia! Ez szinte hihetetlen! És hogy fut! Egy hirtelen mozdulattal elhajolt egy kinyíló ablaktábla elől és szaladt tovább rendíthetetlenül. Átugrott egy kidőlt fát, és ahogy földet ért, a zsenge fűről úgy fröccsent széjjel a harmat, mint megannyi csepp a 450 évvel későbbi televízióreklámban a gyöngyöző ásványvíz.

Vágtázás közben hirtelen eszébe jutott egy gyermekkori emléke, amikor ravaszul mosolygó oszmán-török fiúgyermek vitézi próbára agitálta (persze az egész társalgás törökül zajlott): - Hé, Timót! Egy arany, hogy nem mered leharapni ennek a gilisztának a fejét! Ne viccelj! Te még a disznót is megeszed, tuti meg sem kottyan egy giliszta! Erre a fiú bámult egy darabig bambán, aztán meggyőzte őt a könnyen szerezhető vagyon. Felemelte az idegesen mocorgó csúszómászót, szájába vette az egyik végét és összeszorította az álkapcsát, és akkor a giliszta egyik vége a szájában maradt! - Honnan tudod, hogy az volt a feje, mi?! - röhögött a török gyerek. Nem volt mit tenni, leharapta a másik végét is. - És honnan tudod, hogy emez volt a feje?! - kérdezte egyre jobban nevetve a kis oszmán. Timót mérgében erre bekapta az egész gilisztamaradékot, és a giliszta belsejében éppen emésztődő humusz csikorgott a foga alatt. Miközben erre gondolt, nem is érezte a futás okozta izomfáradalmat, pedig úgy futott, mintha nyílvessző elől futna. Ekkor egy bokor mögül elébe lépett hatalmas termetű fekete rabszolga és megpróbálta leütni hősünket. De ő sem volt rest, futás közben hirtelen a földre vágta magát, és a futás lendületétől átcsúszott a támadó lábai alatt. A háta mögött felpattant és már futott is tovább, de azért távozóban kardlappal jól fenéken csapta a békétlen szándékú, hatalmas szerecsent. A tapasztalt Timótot ez a kis incidens nem térítette ki útjából, és szemernyit sem volt még fáradt sem. Megszokta már gyermekkora óta, hogy mindenhová futva közlekedik. Sosem volt pénze lóra, vagy szamárra, hát jól megedződött a futásban. A tallért, amit a gazdag görög gyerektől nyert a fogadáson, még aznap elszedte tőle a gazdasszonya, mikor meglátta nála, és úgy hókon csapta, hogy lefejelte az asztallapot. Továbbnyargalás közben a periférikus látómezejében egy csoport katonát észlelt, akik lehorgasztott fővel bandukoltak. Páran közülük megálltak és érdeklődve nézték a sebesen futó magyar hőst, aki szép göndör porfelhőt hagyott maga után. Timót látni vélte a nagy sebesség ellenére, hogy a katonák pár szót szóltak egymáshoz, aztán legyintettek és búsan továbbvonultak. Ennek nem tulajdonított túl nagy jelentőséget, hanem futott tovább, mintha élete függne tőle. Függött is! Nem is csak az övé, hanem százötven másik vitézé is Salgó várában! A vár igen takaros, már-már túl szép, pedig csak egy egyszerű kis helyőrség volt. A vulkáni kúp tetején szinte megközelíthetetlen erődítményt építettek a magyarok több száz éve. Nem volt túl erős, sőt nagynak sem volt mondható, hiszen alig százötven ember fért el benne, de azok is egymás hegyén-hátán. Viszont olyan magasan volt és olyan meredek szakadékok vették körül, hogy szinte lehetetlen lett volna elfoglalni bárkinek is. A szandzsákbég, Kara Hamza mégis ezt vette a fejébe! A Kara, vagyis fekete gúnynevet még Timót aggatta rá bosszúból, amiért pórul járt annak idején. Csekélyke elégtételt jelentett ez, főleg, hogy később még büszke is lett erre a névre tulajdonosa. - Az a pimasz Hamza! - csikorgatta fogait futás közben az ígéretes Timót, miközben kitért egy jatagán zúgó suhintása elől. - Abból nem eszik!... Nem kapja meg!... Megkeserüli még a gilisztás esetet is!... Még hogy farönköket vinni a vár alá, hogy azt higgyék, ágyúk!... Pfhö!... De mi van, ha a köd miatt elhiszi a derék százötven!... Hiszen én is azt gondoltam, amikor messziről megláttam őket!... Oda kell érnem!... Előbb, mint ők! - elmélkedett a bajnok, de agyalás közben sem állt meg egy percre sem a futásból! Futott, ahogy csak a lába bírt! Ekkor már a török tábor körül lézengő tevéket kerülgette. A fecskemama gilisztát vitt a nagyra nyílt csőrű fiókáinak, éppen olyat, amilyet a gyermek bég a gyermek Timóttal etetett néhány évtizede. A fecskemama meglepetésében kiejtette a férget a csőréből, mert vitézünk a gravitációt megszégyenítő módon kivont karddal szinte nyargalt felfelé a függőleges sziklafalon. Hatalmas szökkenéssel beugrott a várba. Ám ekkor megdöbbenve tapasztalta, hogy a vár teljesen üres. Egy csirke kapirgált csak a várudvaron és egy gilisztát próbált a csőrével lemészárolni. De a csirkének hiába mondaná, hogy azok nem igazi ágyúk, csak kerékre szerelt farönkök! Búsan bandukoltak a lóvá tett várvédők! - Kapitány, ne bánkódjék! - szólt a hadnagy - Hogyne bánkódnék, hiszen oda a vár, méghozzá ilyen csúfos csellel! Ki láthatta volna olyan messziről, hogy a túlerő csak pár szálfa! Hajajaj! - Kapitány, nézze csak! Az ott nem Timót? Kivont karddal száguld, mintha meg volna veszve! Akkora porfelhőt hagy maga után, mint egy egész regiment! Szerencsétlen, sosem volt teljesen normális! Őt is veri a sors, mint minket! Haj, haj! - legyintett a kapitány. - Induljunk tovább, amíg még van lábunk! Kara Hamza, ez a ravasz bég már megint gilisztát etetett a magyarral!